Hirtelen két kéz csúszott az oldalamról egészen a mellkasomig, mire megállt bennem az ütő, és ledermedtem. Úgy éreztem, most töri ki a nyakam, vagy üvölt a fülembe, de ehelyett finoman csókolt a nyakamba, amitől megborzongtam. Kezdtem egyre kevésbé érteni a dolgokat.
- Jó reggelt, szerelmem. - súgta finoman a fülembe, én pedig elmosolyodtam, a szemeim kezdtek könnybe lábadni.
- Jó reggelt. - súgtam neki vissza, és a karjaira simítottam. Olyan régen szólított már a szerelmének, és ez rettenetesen hiányzott. Talán tényleg megváltozott, és a régiek lehetünk ismét? Jó lenne, ha nem kellene egy ilyen száraz, viharos kapcsolatban élnem... - Mondd, hogy aludtál?
- Mélyen, mint a bunda. De biztosra veszem, hogy veled álmodtam. - nyomott játékosan egy puszit az arcomra. - Hát az én Drágám? - Itt az ember, akit imádok. Akibe halálosan beleszerettem. Letöröltem egy könnycseppet az arcomról, majd felé fordulva mosolyogtam rá.
- Én is... én is remekül, köszönöm. - bólogattam, a kávégép jelzésével sem törődtem. Hűljön csak ki az a rohadt kávé, ezek túl értékes percek ahhoz, hogy arra a löttyre pazaroljam. Létezik mikró. Rob az arcomra tette a kezeit aggódva.
- Édesem, mi a baj? - finoman a hajamba simított, érintése gyengéd és szeretetteljes volt, én pedig beharaptam az ajkam.
- Istenem, annyira hiányoztál! -szorosan magamhoz öleltem, ő pedig visszaölelt, felkapott és megpördült velem.
- Ugyan, Kincsem, hiszen csak aludtunk! - Jó, akkor már hivatalos az információ: Nem értem!
- Nem, mi... több, mint egy napig külön voltunk, és... - itt a mutatóujját tette a számra mosolyogva, és pisszegett.
- Csak álmodtad... Az egész egy rossz álom volt, jó? - mosolygott rám, én pedig hihetetlenül megkönnyebbültem, mázsás súly esett le a vállamról, és a lelkemről, hiszen az egész egy rohadt álom volt!
- Adam... - hallatszott a semmiből egy idegen hang, Rob pedig a vállamat fogdosta üveges tekintettel, és finoman rázott. - Adam...? - mondta azon az idegen hangom, valami rettenetesen ijesztő volt. Mi az isten van vele!?
- Majdnem dél van, álomszuszék! - nevetett fel a barna hajú lány, majd az arcomra puszilt. - Jó reggelt-mosolygott rám, én pedig ásítottam egyet.
- Jó reggelt. - motyogtam Breenek, ő pedig levette az éjjeliszekrényről a tálcát.
- Hoztam neked reggelit. Omlett, és pirítós, nem tudom, melyiket szereted jobban. - szélesen mosolyogva simított a hajamba, nekem pedig rá kellett jönnöm a kegyetlen, fájó igazságra: az egészet csak álmodtam. Azt hiszem, ez le is rí az arcomról...
- Köszönöm. - erőltettem egy mosolyt, majd felkaptam egy pirítóst.
- Minden rendben? - dőlt nekem, én pedig az ő kezébe is nyomtam egy szeletet, igyekeztem felvenni a "Derűs Adam" énemet.
- Persze. Egyél velem. - mosolyogtam rá, ő pedig beleharapott a kajába, és nem kérdezősködött tovább a hogylétemről.
- Mikor indulsz? - nézett fel rám nagy szemekkel, kíváncsian, én pedig elgondolkoztam. Mikor is kéne mennem...?
- Fogalmam sincs... Még a délelőtt folyamán valamikor. Ha kések, leveszi a fejem. - megforgattam a szemeim. Rögeszméje, hogy neki mindig tudnia kell, hol vagyok...
- Miért? Ki ő neked? - nevette el magát, de én ezen akkorát nem nevettem...
- Nem sokára már senki. - böktem ki az elhatározásomat, amit éppen ebben a szent pillanatban hoztam meg, ő pedig a vállamra simított.
- Ennyiszer veszekedtek?
- Szinte minden nap ordítunk egymással, aminek vagy ivászat, vagy békülős... - Adam, kuss!
- Békülős mi? Nem srác a lakótársad? - nevet. Fantasztikus, szóval meg sem fordult a fejében...
- De... de igen, az. - bólintottam egy aprót. Vagy kitalálja magától, vagy nem. Igazából nem is bánnám, ha rájönne. Tudná ki vagyok anélkül, hogy elmondtam volna kerek perec.
- Jó, ezt egyre kevésbé értem. - A... rohadt... életbe... Komolyan nekem kell elmagyaráznom? Kizárt...
- Végül is nem fontos... A lényeg, hogy bosszantó, és zavaró a viselkedése... -megráztam a fejem, és lassan be is fejeztük a reggelit.
- Na leviszem a tálcát. - felkelt, lehajolt a tálcáért és az arcomra puszilt mosolyogva, majd elindult.
- Köszönöm a reggelit. - mosolyogtam vissza, majd hozzátettem. - Nem sokára megyek utánad.
- Bree, szeretném még egyszer megköszönni, hogy kisegítettél. - elengedtem a haját, és a kanapéra támaszkodtam.
- Ugyan, nincs mit! Te is olyan kedves vagy velem, miért ne segítenék? - tovább mosolygott rám.
- Köszönöm. Figyelj, a pólót hazaviszem, és kimosom. Van kedved holnap találkozni? Akkor vissza is tudom adni.
- Persze, szívesen! - vágta rá lelkesen, a kanapén megfordulva. - És a pólót nyugodtan hagyd itt, nem kell kimosni.
- De én szeretném. - igyekeztem elővenni a bociszemeimet, hogy meggyőzzem, azt a pólót kötelező kimosnom, ha már benne aludtam, és ahogy látom, sikerrel járt a merényletem, mert megadta a derekát.
- De aztán egy folt se legyen rajta! - mozgatta ide-oda a mutatóujját az orrom előtt, majd elnevette magát.
- Értettem, főnökasszony. - mosolyodtam el. - Akkor én el is indulok, jó? Majd hívlak. - bólintott, és felpattant a kanapéról.
- Rendben, kikísérlek. - jóformán ő húzott el az ajtóig, majd magához ölelt, én pedig nevetve fontam köré a karjaimat. - Na vigyázz magadra, Pacsirtám. - mosolygott rám, én pedig biccentettem, és kiléptem az ajtón, ami csukódott is utánam.
Lassan lépdeltem az utcán, egyre közelebb a csatához, amit meg kell vívnom, s ha sikerül, talán megnyerek vele egy háborút, ezzel véget vetve a rémálomnak. Bár az életem így sem fog soha helyreállni. Sőt, talán rosszabb is lesz, mint eddig. Fogalmam nincs, mit tehetnék, csak megyek az orrom után, mint a homályökör, és valamit kihozok a dologból. Elvégre nem vegetálhatok örökké ebben a gyötrelmes "párkapcsolatban".
Az ajtó elé érve megálltam. Nem voltam képes benyitni, és emelt fővel besétálni, mintha mi sem történt volna, mert ő úgysem fogja hagyni. Végül nagy levegőt véve nyomtam le a kilincset, beléptem, és behúztam magam után az ajtót, letettem az előszobában a táskámat, majd a konyhába indultam, ahol Roberttel találtam szembe magam, árgus szemei perzselték a bőrömet.
- Hol voltál? - szegezte nekem rögtön a kérdést, mintha az apám lenne, aki hajnalban rajtakap, hogy besurranok a házba hullarészegen.
- Neked is szép jó reggelt kívánok. - néztem rá összeszűkült szemekkel. Zavar, hogy ilyenkor az udvariasság szikrája sincsen meg benne.
- Hol az anyádban voltál, nyögd már ki! - emelte meg a hangját, én pedig megforgattam a szemeimet.
- Egy barátomnál. - mondtam az egyszerű választ, majd töltöttem magamnak egy bögre kávét. Az nem számít, hogy ma már ittam egyet. Kell az itthoni íz.
- Egy barátodnál... - ismételte utánam, majd bólogatott. - Aha, és melyiknél?
- Lényegtelen, úgy sem ismered. - próbáltam leszerelni, de ezzel csak jobban felhúztam azt a csirke agyát.
- Ó, és miért is nem ismerem én azt a bizonyos barátodat, akivel az éjszakát töltötted? - kérdezősködj még, kérlek, tudod, rengeteg kedvem van ám a hülyeségeidhez.
- Miért is kell, hogy minden barátomat ismerd? - fordultam szembe vele letéve a bögrémet, és keményen néztem a szemeibe.
- Mert velem élsz egy párkapcsolatban, és tudni akarok minden egyes kibaszott mozdulatodról. - hangzott a határozott válasz, és ezzel csak még inkább kezdett kiakasztani.
- Miért, talán nem bízol bennem, Robert? Nem értem mi bajod. - fontam össze a karjaimat a pultnak dőlve, miközben ő éppen Robbanni készült.
- Tudni akarom, kivel hálsz éjjel! - mondta még hangosabban, és kezdett egyre idegesebb lenni.
- Ember, neked lassan a rögeszméddé válik, hogy csallak, vagy mi a jó ég van már!? Csak a színházba járok el miattad! Nem mozdulok ki szinte sehová, csak ha a saját szemeddel látod, hogy Crystal jön értem! Mi a francért nem bízol bennem!? - kezdtem én is megemelni a hangom széttárva a karjaimat.
- Lambert, engem nem versz át. Mi másért mentél volna el máshoz aludni? - tette fel a kérdést remélve, hogy ezzel megfog, és színt vallok neki az el sem követett bűnömről, hogy ő majd jól kioktasson majd kidobjon a házamból. na persze.
- Mert rohadtul nem volt kedvem abban a házban tölteni az éjszakát, ahol feszengenem kell, mert megint össze találtunk veszni, érted? - talán kicsit túl hangosan ordítottam vele, amivel egyre jobban felhúztam.
- Adam... - kezdte Robert hosszú percek múltán. - Adam, ne haragudj, én nem... - folytatta volna, de én közbevágtam.
- Tűnk innen... - kezdtem morogva, majd ráüvöltöttem. - Húzz innen a francba, nem érted!? Takarodj! - szedtem össze minden erőmet, és szikrázó szemekkel néztem rá fújtatva. Ha a tekintettel gyilkolni lehetne, Rob valószínűleg porrá égett volna egy pillanat alatt.
- Próbálj megnyugodni.. - kezdte volna ismét, de látta rajtam, hogy reménytelen, így lassan kihátrált a konyhából, én pedig letöröltem a szemöldökömről a vért, lefertőtlenítettem a sebet, és a felrepedt bőrömre ragasztottam egy sebtapaszt.
Talán negyed óra telhetett el, és ő ismét feltűnt a konyhaajtóban, rá pillantottam, majd vissza az asztalra. Lassan sétált mellém, és a vállamra tette az egyik kezét.
- Nagyon fáj? - kérdezte bűnbánó hangon, én pedig leráztam a kezét. Egyszerűen képtelen voltam elviselni az érintését.
- Ne érj hozzám. - mormogtam, ő pedig kihúzta a velem szemben lévő széket, és leült velem szemben.
- Adam. - nézett a szemeimbe, próbálta elkapni a tekintetemet, de én folyton csak az asztalt bámultam. - Szeretném, ha megbeszélnénk.
- Nincs miről beszélnünk. - vágtam rá határozottan, mire ő ismét nekikészült, hogy folytassa, de én kiraktam magam elé a kezeimet, hogy ezzel elhallgattassam. - Állj. Ne fáradj, majd én beszélek. - hangsúlyoztam az "én" szót. - Nincs mit megbeszélnünk, nem hozunk helyre semmit. Én nem vagyok hajlandó többé egy légtérben lenni veled, egy kapcsolatban, és egy házban lenni veled. Te már rég nem az az ember vagy, akibe én beleszerettem, szóval nincs más hátra, mint hogy összepakolj, és eltűnj a házamból. - néztem a szemeibe határozottan, közöltem vele a tényeket.
- Várj egy kicsit. - rázta meg a fejét. - A te házadból? - felvonta az egyik szemöldökét, látszólag nem értette, mi a helyzet.
- Én vagyok az egyetlen, aki dolgozik, én fizetem a lakbért, és én veszek a kaját, szóval igen, az én házam, ahonnan te egy órán belül szépen eltűnsz. - összeszűkült szemekkel magyaráztam neki el a tényeket.
- Ácsi, nem állíthatsz kész tények elé. - kelt fel az asztaltól, én pedig követtem a példáját.
- Ó, dehogynem! Épp az előbb tettem meg, nem hallottad? Húzz fel a szobába, odaadom neked a bőröndömet, hogy miután nagyon szépen megköszönöd, összepakold minden cuccod, és eltűnj az életemből. - láttam rajta, hogy hergelem ezzel, de nem érdekelt. - vagy folytathatod, és hozzám vághatsz még valamit, előbb-utóbb csak sikerül megnyomorítanod, vagy eltenned láb alól, nem igaz? - dacoltam vele, nem érdekeltek az érzései, ahogy őt sem érdekelték az enyémek. Megérdemli.
- Adam, kérlek.. - látta, milyen komolyan gondolom, ezért visszafogta magát. - Rendbe tudjuk hozni, ezúttal tényleg.
- Igen, tudom, most éppen azt próbálom. - bólintottam egyet. - De ha ebben a pillanatban nem indulsz el az emeletre, hogy összepakold a dolgaidat, és elkotródj innen, akkor esküszöm, rád hívom a rendőrséget, és feljelentelek. Rajtam van a bizonyíték. Ha nem akarod a következő éveidet testi sértés miatt a börtönben tölteni, ahol az összes fegyenctársad napi rendszerességgel megy végig rajtad, akkor megfogod magad és eltűnsz az életemből örökre! - az utolsó szavakat szinte ordítottam az arcába.
- Biztosan ezt akarod? - kérdezte óvatosan, én pedig az idegtől remegő kézzel mutattam az emelet felé.
- Indulj... - sziszegtem, ő pedig lassan el is indult az emelet felé.
- Azt akarom, hogy erre mindig emlékezz. - lehelte az arcomba, majd az arcomat keményen megragadva, durván csókolt meg. Döbbenten álltam pár másodpercig, majd hirtelen izomból toltam el.
- Tűnj innen, takarodj most azonnal te rohadék! - ordítottam rá, a szememben lángolt a düh, csak mint az övében, de ő egy gúnyos mosollyal takarta el.
- Nem tagadhatod le, hogy élvezted. Te ribanc. - súgta az utolsó mondatot.
- Gyűlöllek. - morogtam hangosan az arcába, majd minden erőmet összeszedve csaptam be előtte az ajtót, majd gyorsan elfordítottam a kulcsot a zárban. Rá kellett jönnöm, hogy nem fogok semmilyen csatát megnyerni. A csatát régen elvesztettem már, ahogy a háborút is. A homlokomat az ajtónak döntve hagytam, hogy ismét elárasszák a sós cseppek az arcomat, megengedtem magamnak, hogy kiboruljak, szétessek, az ajtó mentél lecsúszva öleljem magam, ha már nincsen mellettem senki, aki szeretne, és ezt megtenné. Már oly' régóta elvesztettem azt, aki megtette volna...
