3. Árny

Este nyolcat mutatott az ágy mellett álló éjjeliszekrény tetején lévő digitális óra. A halántékomat maszíroztam, Rob pedig mellém ült. Nem hiszem el, hogy az a gyógyszer, amit az egekig magasztalnak a debil reklámokban, ráadásul egy vagyonba kerül, képtelen hatni a szervezetemre! Robnak dőltem, ő pedig magához ölelt. Felemeltem a fejem, és az állára pusziltam.

• Bűntudatom van... - sóhajtottam, ahogy visszagondoltam a mai napra.
• Miért, Szívem? - az also ajkam beharaptam, mikor kimondta a "Szívem" szót. Elmosolyodtam, majd felszusszantam.
• Tudod... Crystalt csúnyán ott hagytam a kávézóban. Biztosan megbántottam.
• Ugyan, hisz ismer téged... - legyintett, én pedig kérdően pillantottam rá. - Tudja, hogy sosem bántanád, Ad. Csak ember vagy, és kiborultál. Igazam van? - mosolygott.
• Tudnám, hogyan ismersz ilyen jól. - mosolyogtam. Pontosan gy volt, ahogy mondta... Kiborultam, elegem volt... 
• Öt év az öt év. - beletúrt a hajamba. - Tudom, hogy ezt is szereted... Na meg ezt... - a kezével finoman simított az oldalamra, majd végig a combomon. Az ölébe pakoltam a lábaimat, ő pedig folytatta a szavak nélküli felsorolást, amit egy finom csókkal fejezett be. Nem bírtam nem belekuncogni a csókba.
• Most én jövök. - motyogtam még mindig csókolva Robot, majd ledöntöttem az ágyra, és a nyakába csókoltam. - Szereted, amikor a nyakadba csókolok. De nem mindegy, hol. Pont itt. - csókoltam meg ismét a jobb oldalán. - Szereted... - hajoltam a füléhez - ha ilyen hangon duruzsolok a füledbe. Illetve... - végigsimítottam a mellkasán - Ezt is... - az egyik tincsét a mutatóujjam köré tekertem, majd hosszan megcsókoltam mosolyogva. 

Rob a derekamra tette az egyik kezét, majd lebirkózott, felettem támaszkodva villantotta meg azt a bizonyos édes, játékos mosolyát, amit annyira szerettem. Felnevettem, és magamhoz húztam, megöleltem. Olyan jól éreztem magam abban a pár percben, annak ellenére, hogy a gyógyszert a szervezetem figyelmen kívül hagyta.

• Hívnom kellene Crystalt... - suttogtam halkan Rob fülébe, ő pedig halkan felmorrant.
• Nem, szerintem nem kéne. - motyogta, miközben csókolt, én pedig kuncogva viszonoztam, majd óvatosan eltoltam.
• Rövidre zárom, utána innen folytatjuk! Ígérem, Egyetlen. - az arcára simítva néztem a szemeibe egy mosollyal. Olyanok voltunk ezen az estén, mint régen. A két gondtalan bolond, akik jobban szeretik egymást mindennél.
• Na menj... De siess ám vissza! - mosolyogva engedett el Rob, én pedig felkelve siettem le a telefonomért.

 Nem volt kedvem reggelig traccspartizni, így inkább küldtem egy üzenetet, melyben "esedeztem" a bocsánatáért. Szinte azonnal kaptam meg a válaszát egy szív formájában. Elmosolyodtam, majd kóvályogtam is felfelé a lépcsőn Robhoz. Rám pillantott kíváncsian, én pedig kacsintottam egy féloldalas mosollyal. Kuncogva húzott magához, és forrón megcsókolt.

• Szeretlek... - dünnyögtem, mielőtt a hajába markolva viszonoztam volna, ő pedig elvigyorodott. - Gyere, menjünk aludni... Holnap fellépés. - mosolyogtam, és nem telt bele sok időbe, közös zuhanyzás, és egymás öltöztetése után kifliben aludtunk, mint a bunda...

Reggel az ébresztőm  kezdett visítani a fülemben. A fejemre húztam a párnám, de idegesen kellett beletörődnöm, hogy ez sem segít. Hol van egy nyomorult kalapács? Esetleg balta, vagy csákány, amivel ripityára törhetem ezt a vackot? Egy ideig csapkodtam az éjjeliszekrényem tetejét, mire megtaláltam a vinnyogó eszközt, majd gombkeresés helyett kiráztam belőle az elemet, így ketyegni sem tudott. Ezt neked, kis rohadék! Mintha annyira érzékenyen érintene bármi is egy vekkert.
Nos, "öt perc" lustulás után jóformán kiestem az ágyból. Rob még aludt, mint a bunda. Olyan szerencsés, hogy nem ébred fel ilyenekre! Mondjuk ez lehet hátrány is... Ha esetleg nem kel fel, amikor kellene, úgy elkésik, mint a fene. Alig emlékszem a reggelre, automatikusan kezdtem készülődni, lemostam a körömlakkom, majd elkezdtem szürcsölgetni a harmadik pohár kávémat.

• Egyszer emiatt visz el a szívroham. - ült le velem szemben Rob, én pedig féloldalasan elmosolyodtam.
• Szeretnéd, mi? - erre csak megforgatta a szemeit.
• Nem vagy vicces. Komolyan mondtam. - megint elővette Carver professzort...
• Én is. - kacsintottam - Egyébként... Ma este fellépésem lesz.
• Ezt jókor közlöd. - megvakarta a tarkóját és elhúzta a száját.
• Az utóbbi időben egy előadáson sem voltál ott, minek jelentsem be hamarabb? - hátra dőltem a széken, és rá néztem, de ő csak megforgatta a szemét.
• Tudod jól, hogy mindig meg van rá az okom, hogy miért nem érek rá!
• Igen? Nos, tudtommal mára nem terveztél semmit. - felvont szemöldökkel néztem rá.
• Ami azt illeti... - kezdte volna, én pedig egy hangos morgással reagáltam le azt, amit mondani készült.
• Hallgass már végig... - tette a homlokára a kezét, és az én dühös arcomat nézte.
• Mit? Hogy mész virágokat szedni az erdőbe Hófehérkével!?
• Orvoshoz megyek, ember! 
• Igen? Milyen orvoshoz? - előre dőlve könyököltem az asztalra.
• Beutaltak szemészetre. Éppen ideje elmenni.
• Igen? Hol van a beutaló? - néztem egyenesen a szemeibe, ő pedig csak tanácstalanul nézett rám. Régiek, mi? - vetettem oda, majd felkaptam a kabátomat, a telefonomat és a tárcámat zsebre téve léptem ki az ajtón, amit be is csaptam magam után.

Idegesen, dühösen meneteltem a hideg utcán, ordítani volt kedvem, de nem tehettem. Egyszerűen csak nem. A tehetetlen düh pedig egyre jobban fortyogott bennem. Utálom... Hazudik nekem, holott pontosan tudja, hogy átlátok rajta, mint a szitán. Patakokban folytak a könnyeim, a semmi közepén akartam lenni, nem tudni magamról, és zokogni. Sírni, bőgni, ordítani torkom szakadtából, mert úgy éreztem, senkim sincsen... Crystalt hívhatom egyáltalán? Inkább valami pszichiáter, aki felír happy bogyókat ilyen esetekre. Vagy hipnotizál, bármi!
Istenem, hol van már az a két bolondos fiatal? Mikor, hol, hogyan rontottuk el ennyire? Nem ő van nekem megírva? A francba is, fogalmam sincs, hova mehetnék most. Nagyot sóhajtva rogytam le a mellettem lévő padra, hogy tegyek egy próbát, és lehiggadjak. Nem fűztem hozzá túl sok reményt.
A telefonom kijelzőjére pillantva idegesen konstatáltam, hogy a fellépésig három óra van vissza, ami annyit jelent, hogy két óra múlva már javában próbálnunk kell. Mondhatom, rengeteg kedvem volt hozzá, de valamiből fizetni kellett a számlákat. Lehunytam a szemeim, hogy a darabra koncentrálva végigpörgessem a szerepem kritikus részeit, de valamiért barna tincsek, majd egy ismerős arc úszott be a képbe. Mintha aludnék, és hipnagóg jelenségeket tapasztalnék, hallottam a nevemet az ő hangján... Mi a franc van velem?
Kinyitottam a szemeim, hogy kifújjam a levegőt, de az bent rekedt, ugyanis két kék szempárral néztem farkasszemet. Képzelhetem az arcomat, milyen fejet vághattam, hisz Bree felnevetett, majd leült mellém.

• Bree! Ho...hogy kerülsz ide? - igyekeztem természetesen mosolyogni.
• Csak sétáltam egyet, és megláttalak. -mosolyodott el szélesen.
• Ennyire megmaradt az arcom? - nevettem. 
• Ez az arc? Még jó. - megráztam a fejem mosolyogva.
• Na, hogy van a legszebb pincérlány? - felé fordulva támasztottam meg a fejemet a kezemmel, ő pedig mintha picit elpirult volna.
• Jól, köszöni. És a legjóképűbb pasi? - mosolygott, igyekezett magabiztosnak látszani.
• Brad Pitt? Nem tudom, gondolom jól. - vigyorodtam el, ő pedig elnevette magát.
• Rád gondoltam!
• No, bókolunk? - nevettem fel. - Megvagyok, köszönöm. Ma délután lesz egy előadás a színházban. Előadjuk A tíz parancsolatot. Eljössz?
• Komoly? Persze! - vigyorgott, mint a tejbe tök. Meddig játszom majd neki ezt a szerepet? - Hánykor?
• Négykor. - kacsintottam.
• Rendben, ott leszek. - bólintott boldogan, majd a kezembe nyomott egy cetlit. - Azért ha gondolod hívj. - nyomott az arcomra egy puszit, majd integetve elszökdécselt.

Atya isten... Nevetnem kellett. Tényleg ennyire bejönnék neki? Pont én? Egy húszas éveiben járó meleg pasi? Tetszett a dolog, nem tagadhatom, bár kételkedtem abban, hogy jó ötlet lenne megbántani. Nagy levegőt vettem, majd lassan fújtam ki, miközben felkeltem a padról. Haza kell mennem, vissza abba az ismét csatatérré váló házba, amit egyre kevésbé szeretek. A franc enné már meg az egész kapcsolatot, a sok veszekedést, mindent, ami ehhez tartozik. Jó lenne visszamenni az időben öt évet, és messziről elkerülni Robot. Vagy megtudni, hol baltáztuk el ennyire a dolgot, és hogyan lehetne helyre hozni. Ha ezt nem tudjuk meg, akkor folytatjuk azt, amit eddig, csak magunk alatt vágjuk a fát, miközben tönkretesszük, marjuk egymást.
Tervem ellenére fogtam magam, és elindultam a másik irányba. Kit érdekel Rob? Kit érdekel a nyomorult kapcsolat, meg a dühkitörései? Menjen a francba, elegem van... Inkább elmegyek Szibériába új életet kezdeni a jegesmedvékkel... Még az is jobb... Nagyot sóhajtva léptem be a város központjában elterülő parkban, sétáltam el a sárkányt eregető kisgyerekek, kutyát sétáltató párok, és sakkozó idős emberek mellett, akik boldognak látszottak. S talán azok is voltak. Én voltam az egyetlen sötét, borongós, szomorkás folt abban a boldog mosollyal teli parkban. Lassan lépdelve kiértem a parkból, s a buszmegálló oszlopára függesztett plakát megragadta a figyelmemet.

"Jön! American Idol 8! Úgy érzed, te vagy a következő American Idol? Itt a lehetőség!"

Közelebb lépve elolvastam a részleteket, az emlékezetembe véstem. Habár csak a színházig jutottam, egy próbát megér. Lehunytam a szemeim, elképzeltem a nevemet kivilágítva, láttam magam a színpadon, szabadon, táncolva, játszadozva a közönséggel, akik szinte az agyukat eldobják. Egy apró mosoly suhant végig az arcomon, mikor visszacsöppentem a hideg valóságba. Akkor is megcsinálom.... Nagy levegőt véve, ezzel a gondolattal lépdeltem a színház felé, hogy felvegyem Joshua szerepét, és pár órára valaki más lehessek, mint az az oda nem illő, sötét árny a vidám utcákon...