7. Hattyú

Másnap reggel valami hideg, kemény helyen ébredtem. Fájt mindenem, a nyakam és a hátam elaludtam, ráadásul a combom alatt valami éles tárgy volt, ami valószínűleg egész éjjel bökött. Lassan feltoltam magam ülésbe, és felemeltem a combom, hogy kiszedjem alóla a szúró tárgyat, ami mint kiderült, a kulcsom volt, én pedig az előszobában ültem a földön. Lassan ugrottak be az előző nap képei, és mikor ahhoz a részhez értem, hogy Robot kidobtam, inkább hagytam az egészet, és egy nyögés kíséretében tápászkodtam fel. Elindultam a konyhába, kiöntöttem a tegnapi kávémat, és egy újat csináltam, közben a napi teendőimen gondolkodtam: felhívni Breet, kimosni a felsőt, utánanézni az American Idolnak...
A kávégépem elég lassú szerkezet így kicsit pakolásztam az asztalon, mikor megpillantottam egy kis tárgyat a földön. Összeráncolt szemöldökkel léptem közelebb, és leguggolva fogtam a kezembe az apró szobrocskát, és az emlékek úgy rohantak le, mint egy erős hadsereg a gyenge ellenfelét, s küldtek azonnal padlóra. A kis fából készült hattyú olyan képeket idézett fel bennem, mely újabb sebeket szaggatott megtört szívembe. Rengeteg szép pillanatot, és jelentést hordozott magában. Robert adta nekem az első évfordulónk alkalmából, mikor még kapcsolatunk fénykorát élte. Sokkal több volt ez számunkra, mint egy egyszerű hattyú. Emléke volt ez az első randevúnknak, életem egyik legcsodásabb napjának, mikor a tóparton sétálva etettük a hattyúkat, valamint visszaidézte bennem az első csókunkat is, mely a Fekete Hattyú nevű mesés étteremben történt. A pincér felvette a rendelésünket, majd ahogy távolodtak léptei, Robert finoman a combomra simított, én pedig rámosolyogtam. A szemeiben különös fény csillogott, lassan az arcomra cirógatott, a szemeimbe nézve hajolt lassan közelebb, és... Állj, nem érdekel! Nem akarok rá emlékezni! A markomba szorítottam a tárgyat, majd idegesen vágtam a kukába. Nem kell többé, nincs rá szükségem. Csak a szívemet szaggatná apró darabokra. Két kezemet sajgó fejemre szorítottam, mintha ezzel elmulaszthatnám a fájdalmat, de beletörődve kellett konstatálnom, hogy ez így nem fog menni, ráadásul a tapasztalatok szerint az Aszpirin sem partner ebben a témában. A kávégép egy kattanással adta tudtomra, hogy a barna csodalötty végre teljes valójában, fogyasztható állapotban pihen a poharamban, így fel is kaptam, hogy lassan kortyolgatva várjam a hatását. Az egyik kezemben a koffeinbombám, míg a másikkal az asztalon doboltam az ujjaimmal, próbálva elterelni a gondolataimat vidámabb tájakra a kihalt, sötét, halott kapcsolatom csatateréről. Gyerünk, Adam, gondolj mondjuk... Eddig sikerült eljutnom a fantasztikus tervem megvalósításában, többre nem igazán futotta. Mire gondolhattam volna? Életem minden egyes porcikájához valamilyen módon kapcsolódik ez a borzalom, és én nem tudok előle elfutni, nincsen menedékem. Mit hisztizel? Hisz ezt akartad, nem? Szólalt meg bennem egy kis hang. De, igen, ezt akartam. Vége a szenvedésnek, a folyamatos stressznek, viszont teljesen egyedül maradtam.Van ennek így értelme? Sokszor úgy érzem, bármit tehetek, sosem lesz jó, sosem érem el a célom, mindig lesz az életemben egy olyan elem, egy erő, ami folyton a mélybe ránt, és sírásra késztet. Csak azt nem tudom, miért. Nagyot szusszanva tettem a mosogatóba a bögrém, majd felvonszoltam magam a lépcsőn egyenesen a hálóba azzal a céllal, hogy átöltözzek, de belépve az ajtón hirtelen leblokkolt z agyam, egyszerűen lefagytam. A szoba üres volt. Robert cuccai töltötték meg a kopár falakat élettel, de most mindez hiányzott, és én szinte a senki földjén éreztem magam. Mintha nem lenne többé otthonom ez a hely...

A nagy franciaágyra ülve simítottam végig a finom bársonypaplanon, majd hanyatt feküdtem rajta, és a plafont bámulva próbáltam minden gondolatot kizárni a fejemből. A napi teendők sem érdekeltek túlzottan, legszívesebben aludtam volna egy jó nagyot, és ismét abba a varázslatos álomba menekültem volna, amely még Breenél talált rám. Viszont a kis hang a fejemben, amely folyton hol megrótt, hol latolgatta a lehetőségeimet, hogyan, mibe menekülhetnék, hol noszogatott, hogy végezhetném a dolgomat nem hagyott egy perc nyugtot sem. Talán engednem kéne neki…
Lassan tápászkodtam fel, és magam mögött hagyva az üres szobát ismét lesétáltam a konyhába, a táskámból kiszedtem a pólót, és percek alatt bedugtam a mosógépbe pár hanyagul, spontán összeválogatott gönccel együtt. Beindítottam a mosást, és pár percig némán bámultam a dobban forgó, hánykódó ruhákat, majd megrázva a fejemet indultam a nappali felé, közben teljesen kiment a fejemből, miket kellene ma tennem. Biztosan kiráztam ezt is a fejemből Rob fojtogató emléke helyett. Legközelebb felírok mindent a homlokomra...

• Szia Adam! - hallottam az üzenetrögzítőmet megszólalni. - Bree vagyok. Próbáltalak hívni, de nem veszed fel, így üzenetet hagyok. - Tessék? Ne, várj már! Oda siettem a telefonhoz és felkaptam a telefont.
• Szia, Bree, itt vagyok! - szóltam bele totál rekedt hangon. Reggel óta most szólaltam meg először, ami meg is hallatszott. Pedig már majdnem dél volt...
• Hű, Adam, minden oké? Elég durva a hangod... - kezdett aggodalmaskodni, én pedig egyet krákogtam, hogy ne legyen olyan borzalmas a hangom.
• Persze, minden rendben, nyugi! - Aha, minden rohadtul rendben van. Ennél nagyobb káosz nem is lehetne a lelkemben. De elhatároztam, hogy magamban tartom, és egyszerűen elnyomom, megpróbálom megszüntetni, megfojtani a gyötrődést. Ezúttal tényleg nem engedem, hogy ő győzzön.
• Hát jó. Akkor mikor és hol legyen a mai "randi"? - hallatszott a hangján, hogy vigyorog, és izgatott a találka miatt, én pedig halkan felnevettem.
• Kettőre ott vagyok érted, a helyszínt te találd ki, jó? - éljen a munkamegosztás. Egyébként sem jut eszembe egy jó hely sem.
• Rendben, akkor majd kettőkor közlöm veled. Meghagyom a meglepetés erejét. Ehhez képzelj egy kacsintást. - nevetett fel, mire én is elnevettem magam ismét.
• Oké. Most le kell tennem, van egy kis dolgom itthon. Pár óra múlva találkozunk. Szia.
• Szia, Adam, el ne késs nekem! - nevetgélt, majd letette.

Halkan szusszanva vetődtem le a kanapéra, míg tartott a mosás. Az ölembe vettem a laptopomat, és bepötyögtem a keresőbe az "American Idol" szavakat. Rögtön az első találatra kattintottam, hogy elolvassak róla minden infót. Amikor az előző szériák mentek a TV-ben, néztem őket, de sosem gondoltam bele jobban, hogyan is zajlik például a jelentkezés, illetve a háttérmunkálatok. Iszonyatosan vonz a hírnév, a siker, a színházi munka már nem elég nekem. Ebből csak a számlákat fizetem, mellette nem nagyon futja például egy szép, drága öltönyre. Viszont ha sikerül elérnem az álmom, és csak itt, az Államokban elismert előadóvá válhatok, talán az lehetne a boldogság kulcsa.
Nézzük csak. San Franciscoban is lehet jelentkezni, ami nincs messze. Ott kell kitölteni egy adatlapot, és kapok egy sorszámot. Onnan pedig sima liba. Illetve magán az oldalon is ehet jelentkezni. Még meggondolom, megteszem-e.Az órámra pillantottam, majd unottan battyogtam le a mosókonyhába, hogy kivegyem a mosógépből a tiszta ruhákat, kiteregessek, majd várjam, hogy megszáradjanak. Addig leülhetek megnézni egy filmet, vagy valamit, ami jobban szórakoztat, mint a plafon bámulása, és eltereli a figyelmem a múltról. Mert a tegnap már elmúlt, már történelem, s magával vitte Robert Carvert is.