9. Küldetés

Ismét sajgó fejjel ébredtem a saját izzadságomban vergődve. A Nap erős fénye a szemhéjamon keresztül is bántotta a szemeimet, mintha minden erejével azon lenne, hogy bármi áron is, de megvakítson. Gonosz. Főleg reggel, tudom én, kiismertem már ezt a galádot. Minden egyes reggel ezt műveli velem, és most sem tesz kivételt, holott pontosan tudja, mennyire fáj a fejem. Az egyik kezemmel eltakartam a szemeim, a másikkal pedig az ágyam másik felét tapogattam, de szerencsére nem volt ott senki. Mondhatni, megkönnyebbültem, hogy nem kell szembenéznem a tegnapi "áldozatommal" - ma sem. Már pár hete csak kalandozom. Egyik egy éjszakás kalandból a másikba, miközben minden más a háttérbe szorul. A színházi próbák felére nem járok be. A kollégák szerint rohadtul nem lesz ennek jó vége. De most őszintén! Az életemben mi a fenének volt jó vége? Mi végződött happy end-del? Az álmaim sorban dőltek romba, akár egy dominó játékban, egyik lökte a mélybe a másikat, és nekem nem maradt semmim. Egyetlen kis szikrányi reményem volt Robert Carver személyében, aki tartotta bennem a lelket, de valahol, valamikor régen elromlott a kapcsolatunk. Örök rejtély, kinek a hibája, s az időt sem lehet meghatározni. Pusztán annyiban vagyok biztos, hogy azért tartottam magam mellett, mert ő volt az a támasz, mely elkapott, ha zuhannék, mely éltette bennem a hazugságot: Még nincs minden veszve.
"Once upon a time
I was falling in love
But now I'm only falling apart..."

Elhasaltam az ágyamon, s úgy próbáltam felkelni, de lábaim egyelőre túl gyengének bizonyultak, hogy elbírják a súlyom. A párnámba temettem az arcom, és hatalmasat sóhajtottam. Teljesen elvesztem. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy tényleg jó ötlet volt-e az, hogy eltaszítottam őt magamtól, akár egy szakadt rongyot, hiába törölte belém a lábát időről-időre. Most olyan vagyok, akár egy erdő fák nélkül. Csapongok, mint egy folyó, mely nem találja medrét.
Végül kénytelen voltam rávenni magam, hogy minden erőmet összeszedve mégis talpra küzdjem magam, majd leandalogjak a lépcsőn. Minden egyes lépéssel egy újabb csatát vívtam a rám nehezedő iszonyatos nyomással szemben, mely újra meg újra kardot rántott, hogy mindkét vállam a földre szoríthassa. Az őskorból származó kávégépem gombját benyomva szinte hősnek éreztem magam, hogy ilyen állapotban nem estem össze egy lépés alatt minimum háromszor. Ahogy vártam, hogy a feketém készen álljon arra, hogy csodát tegyen velem, a telefonom idegtépő hangja szólalt meg, és visszhangzott az agyamban egyre idegesítőbb, visítóbb hangon, és úgy éreztem, a fejem ebben a szent pillanatban robban szét. Egy hangos morranást hallatva kaptam a telefonom után, majd felvettem, és a fülemhez emeltem.

• Hé, Adam, merre vagy? - szólt bele Crystal ismerős hangja.
• Szia, Crys, itthon. - szóltam bele rekedtes hangon. - Miért?
• Szóval megint egy lépéssel közelebb kerültél ahhoz, hogy tönkretedd magad? - a hangja tele volt cinizmussal, én pedig nagyot sóhajtottam. Nem szenvedek mostanság hiányt a Crystal-féle megrovásokban, naponta zaklat a hülyeségekkel.
• Hagyj már ezzel, nem unod még? - nyöszörögve vánszorogtam a Krisztus előttről származó kávégépemhez, hogy a koffeinbombámat a kezembe foghassam.
• De, Adam, nagyon unalmas hetek óta téged győzködni arról, hogy kapard össze a valagad a padlóról és hagyd abba az önsajnálatot.
• Nem sajnáltatom magam! Csupán szórakozom. Miért olyan nagy bűn ez? - belekortyoltam a fekete löttyömbe, majd vártam a koffein jótékony hatását.
• Aha. Rendben, remélem a ma esti előadásodon is pont olyan jól fogod érezni magad. - kis híján sugárba köptem a konyhát a kávémmal, ahogy felfogtam, miről is beszél Crystal.
• A fenébe, az előadás...! Basszus, ki fognak vágni... - kaptam a fejemhez, majd az asztalra könyököltem egy hangos morgással. - Ilyen nincs...
• Tudod, pontosan ezért kellett volna próbálnod. Tudom, hogy rohadtul zseniális és fantasztikus vagy, de próba nélkül még te sem rázol ki egy kész darabot a kisujjadból. - kaptam a szokásos irónia adagomat, mintha elvonási tüneteket olvasott volna le a hangomból.
• Sosem mondtam, hogy "zseniális" lennék.- feleltem monoton hangon.
• De azt sem, hogy nem vagy az! - szinte hallottam a hangján, hogy vigyorgott, én pedig megforgattam a szemeim.
• Élvezed, mi? - sóhajtottam a telefonba, közben a homlokomat az asztalra tettem.
• Nos, mint mondtam, unalmas folyton noszogatni, hogy ne ugorj ki az ablakon mély depressziódban... Na, de most vidd a feneked a mosdóba, szedd össze magad, mondjuk meditálj, tíz perc múla ott vagyok érted. - közölte velem a kész tényt, mintha a főnököm lenne.
• Mi? Mikor akartam kiugorni? - ráncoltam a szemöldököm, majd egy sóhajtás kíséretében túrtam a hajamba. - Jó, rendben... -azzal a lendülettel le is tette, én pedig szimplán befejeltem az asztalt. Kedves Isten! Megegyezhetnénk esetleg abban, hogy inkább bottal verj?

Körül-belül félórás semmittevés után hallottam dudálást a házam elől, s máris tudtam, hogy a Crystallal való 'kirándulás' álnéven futó agymosás kezdetét veszi. A legszebb az egész programban, hogy nála sosem lehet tudni, merre is akar elrabolni, így a felkészülési lehetőségeim száma konkrétan a nullával egyenlő, ha csak nem kevesebb. Unottan vettem fel a bőrkabátom és az övtáskám, csoszogtam ki az ajtón, belöktem magam után, majd bezártam azt. Beültem Crystal mellé a piros Suzukijába, mormogtam valami köszönéshez hasonlót és bekötöttem magam.

• Na, van sejtésed róla, hova megyünk? - kérdezte, miközben az útra fordult.
• Nem, Crystal, ötletem sincs. - mondtam gépiesen, mintha betanultam volna, s megráztam a fejemet.
• Hű, Lambert, ne lelkesedj ennyire! - kezdett cukkolni, amire nekem egy szemforgatás volt a válaszom.
• Mi okom is lenne lelkesedni? - felvont szemöldökkel néztem rá, ő pedig beletaposott a fékbe. Komolyan, most szívat!? - A francba, Crystal! Értem én, hogy a drámai hatásokat kedveled de ez túlzás! - figyeltem hitetlenkedve ahogy felnevet.
• Pirosat kaptunk, észkombány. - megsimogatta a fejem tetejét. Oké, vaklárma, de annyira még nem sikerült elinnom az agyam, hogy egy tacskó értelmi szintjével büszkélkedhessek. Végül egy sóhajtással hagytam annyiban az egész, nem túl sok értelemmel bíró beszélgetést.

Crystal ismét a gázra lépett, és a kis piros Suzuki tovább haladt az úton, s még a jövő homályában rejlik a válasz, merre is tart pontosan. Talán ismét egy kávézó, vagy kitessékel a friss levegőre, esetleg egy újabb színházi próba, amiről sejtelmem sincs? Percek múlva éreztem, hogy az autó lassul, így kénytelen voltam lehunyni lelki szemeimet, melyek előtt láttam, ahogy éppen üvölt velem a színház igazgatója, és közli velem, hogy van egy hetem felmondani, majd szép lassan az utcára kerülök, és könyöröghetem be magam Crystalhoz, miután sikerült behízelegnem magam valami kávézóba pincérnek. Talán Bree segítségével arra az új, de mégis retro stílusú helyre, persze az interjúnmegrengetni az eget a nem létező tíz éves pincéri tapasztalatomról, valamint a fejlesztésre váróan tökéletes kommunikációs, és a méginkább csiszolàsra szoruló, de szintén perfekt problémamegoldó képességeimről. Mély elmélkedésemből a motor dorombolásának megszűnése, valamint Crystal hangja ébresztett fel. 

•  Merre jársz, Adam? - nevetett fel hangosan, én pedig megráztam a fejem, majd körülnéztem. Egy sima épület volt egy kihalt utca közepén. Egy árva lélek, egy madár sincs errefelé, de minket ide rendelt a sors Crystal újabb zseniális ötlete személyében.
•  Most szórakozol. -jelentettem ki egyszerűen, majd vártam, hogy nevetve bólogasson és indítsa ismét a motort, és folytassuk a kis utunkat. De ez nem történt meg.
•  Tudod egyáltalán, hol vagyunk? - felvonta a szemöldökét, és úgy meredt rám.
•  Nem, és épp ezelvan bajom. - vágtam rá, mire ő egy szemforgatással válaszolt.
•  Akkor az a feladatod, hogy kiderítsd. Szépen kiszáls, és beviszed azt a formás popód abba az épületbe, - mutatott az említett ház irányába - és egy csinos mosollyal teszed a dolgod. 
•  De mi a dolgom? - kérdeztem összevont szemöldökkel.
•  Amint kidrítetted, hol vagy, a dolgod is egyértelmű lesz. -Crystal hangosnevetéséből ítélve ismét megfizethetetlen volt az arckifejezésem.
•  Most szórakozol. - továbbra sem mozdultam, bár kétség kívül jobban tettem volna, ha magamtól kiszállok, éy nem Crystalnak kellett volna kilökdösni...

Hát, jó. Hajtsuk végre a "küldetést", amit Crystal sózott rám, és valószínűleg filmbeillőnek szánt,  csak a hozzáállásom nem volt az, amely nem tett eleget a "megfelelő" fogalmának. Lassan lépdeltem az épület felé a már egyre sötétedő utcán. Ez van, ha az ember későn kel. Túlságosan hamar sötétedik be, éjszaka pedig nem elég fáradt az ember, hogy elaludjon, aminek az eredménye a későn fekvés, ami ismételten csak egy későn ébredést eredményez. Jobban szólva a bioritmus teljes felbomlását.
Unottan nyomtam le a vasajtóhoz lépve a szinte jeges kilincset, s kinyitottam az ajtót. Egy nagy terem terült elém, s a másik végében egész pontosan három szempár szegeződött rám. Az bal szélen egy teltebb férfi ült barna hajjal és szakállal. Középen egy magas, egészen sovány, rövid hajú férfi ült, mellette pedig egy fiatalabb, hosszú fekete hajú ember és mellette egy rövid, barna hajú, enyhén borostás férfi, meleg zöld szemekkel.

• Üdvözlöm, kérem, fáradjon beljebb! - mosolygott rám melegen a jobb szélső, mikor látta, hogy csak tippelni tudok, mit is kéne itt pontosan csinálnom. 
• Jó napot. - szedtem végül össze magam, és magam után behúzva az ajtót lépdeltem be a terembe a "zsűri" elé. Név szerint, balról jobbra haladva Monte Pittman, Steve Sidelnyk, Tommy Victor és Jared Averay. 
• A meghallgatásra jött, igaz? - folytatta Jared mosolyogva. Lehunytam pár pillanatra a szemeim, s bólintottam, közben magamban átkoztam Crystalt, hogy egész úton egy betűt sem szólt erről. - Szóval elárulod a neved? - mutatott egy féloldalas vigyort.
• Elnézést, a nevem Adam. Adam Lambert. - biccentettem a fejemmel, Jared pedig lefirkantotta a lapra a hallott nevet.
• Milyen dallal készültél? - villámcsapásként ért a kérdése, pedig egy meghallgatáson halál természetes, hogy ilyet kérdeznek. Ki az, aki felkészületlenül megy meghallgatásra? Őszintén szólva nem is én lennék. Először is, mert eszembe sem jutott volna eljönni ide, másodszor, ha esetleg fogadásból, vagy egyéb kivételes okból ide nem keveredek, előtte nap a kisujjamat sem mozdítom meg azért, hogy jól sikerüljön a meghallgatás, és bevegyenek egy bandába, aminek még a nevét sem tudom.
• Igen. - hazudtam végül. Ha nem sikerül, akkor elkönyvelik, hogy nem vagyok a csapatba való. Nem vesztek vele semmit. - A Scorpionstól a Send me an angelt énekelném. - bólintottam magabiztosan.
• Értem, hoztál hozzá alapot? - erre a kérdésre is számíthattam volna, hiszem nem azt kérdezték, hogy fejen állva, vagy a plafonról lógva szándékozom-e előadni. Vettem egy nagy levegőt, és lassan fújtam ki, mielőtt megszólaltam volna.
• Alap nélkül. -néztem Jaredre, aki kissé meglepettnek tűnt de bólintott.
• Oké, halljuk. - mosolyodott el végül, és hátra dőlt a székében.

Dúdolni kezdtem a dallamot, majd belekezdtem az első versszakba. "Wise men say just walk this way...." Lehunyt szemekkel énekeltem a dalt alap nélkül, a lábammal ütve a mérőt, s a fejemben szólt a zenei alap. Az első refrént kihagytam, és egymás után énekeltem el a két versszakot, majd a két versszak után kezdten a refrént erőteljesen. "Here I am! Will you send me angel? Here I am! In the land of the morning star..." Ha már itt vagyok egy meghallgatáson, igyekeztem a lehető legtöbbet beleadni a bemelegítetlen hangommal, így a záró refrénnél minél magasabbra vittem, és hosszan kitartottam a hangokat, majd lassan hoztam vissza a dalt, majd nyugtattam meg a végére.
Mikor az utolsó hang is elhagyta a számat, kinyitottam a szemeimet, és végignéztem a zsűrin. Monte, Tommy, Steve és Jared összesúgtak, majd Monte felkelt, odasétált hozzám, és a kezét nyújtotta.

• Gratulálok, haver, bent vagy. - az arcom megnyúlt, és a szemem kikerekedett a meglepettségtől, tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy örülök-e neki, vagy sem. Lassan nyújtva a kezemet megráztam az övét.
• Köszönöm. - mosolyodtam el végül, a többi tag is odajött kezet fogni, majd kérésükre leírtam minden elérhetőségemet egy papírra, és én is kaptam egy fénymásolatot a papírról, amire az ő elérhetőségeik voltak nyomtatva.
• Holnap kettőkor ráér mindenki? - szólalt meg Jared körbenézve, mindenki igennel felelt, így én is bólintottam, mikor rám nézett kérdően. - Rendben, akkor holnap kettőkor itt találkozunk. Hozzátok a dalszövegeket és a kottákat. Adam te csak hozd magadat. - kacsintott rám smaragdzöld szemeivel, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.
• Rendben. - bólintottam. A tény, hogy Crystal ma este meg fog halni, továbbra is változatlan, így elköszöntem. - Viszont nekem most rohannom kell, mert... várnak rám. Akkor holnap. - Intettem egyet, majd ezzel a lendülettel fordultam sarkon, és pár másodperc alatt vágódtam be az autóba Crystal mellé gyilkos pillantásokat vetve felé.
• Egyszer meg fogod köszönni. - vigyorgott rám, mintha tudta volna, hogy bevettek a bandába, majd indította a kocsit és az útra fordult, s csendesen szeltük az utakat a sötét éjszakában, hallgatva a motor dorombolását...