Jareddel elénekelgettük az időt, így a parkból, ahova a kávézóból sétáltunk át, egyenesen a próba helyszínére mentünk. Ő lépett be előttem, ami tökéletes alkalmat kínált arra, hogy végigmérjem, majd megakadt a szemem a már-már rozsdásodó fém ajtón, ami éppen készült kiesni a helyéről. Enyhén elhúztam a szám, majd beléptem utána.
- Csá, srácok! - intett Monte, én pedig csak biccentettem felé udvariasan. Nem igazán ismerem a tagokat.
- Adammel délelőtt gyakoroltuk a dalokat, szóval álljunk fel és nyomjuk le a Beg for mercy-t! - Jared felvette a gitárját és rám kacsintott.
- Ennyire... nem lehetett rossz... - nyögtem fáradtan. Nem kell nekem még egy kudarc. A banda lefoglal, míg a munkahelyemen rendbe nem jönnek dolgok. Ha innen kivágnak...
- Adam, szenzációs volt! - vágta rá Monte, én pedig megkönnyebbülve mosolyodtam el. - Na, miután mindenki összevakarta magát, nyomjuk le a többi dalt. - adta ki Pittman-tábornok a parancsot, mi pedig követtük.
- Hé, Adam. - hallottam a hátam mögül egy hangot. Hátra fordulva megláttam Montet, aki egy széles mosollyal nézett rá, én pedig viszonoztam azt. - Van kedved pizzázni egyet?
- Ó, tudod, szívesen mennék, de már terveztem programot ma estére. - mosolyogtam rá bocsánatkérően. - Majd máskor, ígérem, oké? - Monte erre megvonta a vállát.
- Rendben, majd legközelebb. Akkor pá! - intett, majd kiment a rozsdás ajtón.
- Mondd, Csillámpóni. - vette fel Crystal a telefont két csörgetés után. A szokásos csipkelődés, nem is igazán vártam mást.
- Neked is csodás estét, drága, egyetlen Crystal... - mosolyodtam el halványan. Folytattam volna a mondókámat, de a szőkeség persze, hogy közbeszólt.
- Na, csak nem jobb kedved van? - lelkesedett. - Bejött a banda? - érdeklődött, és a hangján hallani lehetett, hogy vigyorog.
- Igen, a banda szuper. Lenne kedved bulizni egyet? Majd ott mesélek. - tértem a lényegre. Nincs kedvem számlát csinálni magamnak, csak mert Crys nem képes megvárni, mire kinyögöm, mi a bajom, hanem inkább telefonos traccspartit kíván tartani.
- A szokásos Lambert bekarmol, White hazacipeli dolog? - sóhajtott egyet a telefonba drámaian. Mintha meghatna.
- Igen, valami ilyesmi lenne a terv... - elhúztam a számat, ő pedig ismét nagyot sóhajtott. - Ne már, tudom, hogy rohadtul élvezed, hogy a legbelsőbb titkaimat is kinyökögöm neked masniba gabalyodott nyelvvel...
- Jó, jó, igaz! - nevette el magát. - A kedvencem az volt, amikor...
- Oké, Crys, akkor tízkor a Cyrano előtt! - vágtam közbe, mielőtt ismét elmesélné, miket dumáltam arról az elméletemről, hogy Rob biztosan a sok kivitől lett bunkó és önző. Csak tudnám, honnan vakarok össze ilyen elmeháborodott sztorikat.
A telefonomat és a tárcámat a zsebem mélyére süllyesztettem, majd útnak is indultam. Kocsit nem vittem, hisz Crys a szomszédba is autóval közlekedik, magyarul ha annyira sikerül bekarmolnom, hogy járni sem tudok, úgyis haza visz majd. Zsebre tett kezekkel, szapora léptekkel haladtam a disco felé, remélve, hogy nem akadok össze senkivel. Hollywood, a mesés Hollywood, amelynek megvannak azok a bizonyos környékei, amelyet az elit messzire kerül, helyette méregdrága, kacsalábon forgó palotáknak a rezsijét fizetik. Meg is értem őket, hisz én sem szívesen akadok össze itt senkivel, mert hét szentség, hogy elkezd kötekedni, mert van két szemem, orrom szám, végtagjaim. Nem tetszik neki, hogy embernek nézek ki. Hogy létezem, hogy lélegzem, hogy lüktet a vér az ereimben. Isteni lenne, ha én is azzal kereshetném a kenyeremet hogy ezrek előtt éneklem a saját dalaimat, és nem azzal, hogy a színházban adok elő a családomon kívül hat embernek, ebből három morcos gyerek, mert a szülei rángatták el a televízió elől, hogy egy kis kultúrát verjenek belé. Persze néha bővül a közönség két betegen mosolygó felnőttel, valamint a hozzájuk tartozó szintén morcos kölykökkel, akiknek a szüneten kívül az egyetlen örömük ebben a pár órában a színészek baklövései.
A parkolóban futottam össze Crystallal, aki egy nagy mosollyal és egy öleléssel üdvözölt, majd a csuklóm köré fonva ujjait vonszolt is be az épületbe a villódzó fények közé a hangos zene világába, ahol a gondolataidat sem hallod. Nem bántam, minél előbb kezdődik a parti, annál jobb, annál több idő marad szórakozni, ha idő előtt ki nem ütöm magam. Bár a mai napon nem vagyok biztos benne, hogy terve kéne iktatni a dolgot.
A zene dübörgött, az endorfin ismét száguldani kezdett az ereimben. Sötét sziluettek táncoltak és csápoltak egy emberként. Néhánynak a reflektorok megvilágították az arcát egy-egy pillanat erejéig, s az arcukon tükröződött a zene és a tánc határtalan, végtelen élvezete. Crystallal persze az első utunk a bárpulthoz vezetett, ahol az általunk ismert legütősebb koktéllal indítottuk az estét. A kommunikációnk - mivel a gondolatainkat sem hallottuk - kimerült a mutogatásban, illetve a mimika használatában, ami elég nehézkesen ment a harmadik kör után.
A cikázó fények hirtelen egy arcot világítottak meg. Azt az arcot a millió közül, amely rémálmaimban köszön vissza, és harap ki egy újabb darabot a szívemből akárhányszor meglátom. A világ forgott körülöttem, a fények, az emberek lelassultak, a zene teljesen elhalkult. Az arc pedig egyre csak közeledett, ragyogó vigyora sértette a retinámat, pupillám egyre erősebben igyekezett kizárni minden egyes fotont. Nem akartam sem látni, sem hallani. Vagy egyáltalán létezni. Émelyegtem, a fejem mintha hirtelen tíz kilóval nehezebb lett volna, a lábaim pedig egyre gyengébbek. A térdeim képtelenek voltak megtartani a súlyom. Lassan zuhantam a földre, s ahogy a fejem a kemény padlónak ütközött, minden elsötétült, s a világ is elcsendesült.
Másnap reggel kegyetlenül sajgott a fejem. A fejem fájt, ahol tegnap bevertem. Lassan próbáltam megmozdulni. Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet, s megnyugodva konstatáltam, hogy a saját szobámban vagyok. Harcok árán sikerült alkartámaszba helyezni magam, s lassan oldalra pillantottam. A látvány, ami elém tárult leírhatatlan érzéseket keltett bennem. Az arc... Az az ismerős, borzalmas arc, mely legszörnyűbb rémálmaimban kísért, s tart terrorban. Nem kaptam levegőt, a tüdőm egyszerűen nem működött, mintha egy úthenger állna a mellkasomon. Elnyílt szájjal bámultam a mellettem fekvő alakra. Féltem. A gyomrom görcsben volt, a bizonytalan jövőképem csak rontott a helyzeten. Nem érdekeltek a hogyan-ok, és hogy Crystal mégis mi a tetves nénikéjéért hagyott így cserben, hol volt akkor, amikor szükségem volt rá, miért adta az életemet egy ilyen alak kezébe. Csupán egyetlen, kulcsfontosságú kérdés keringett a fejemben: Most mi lesz?
A zene dübörgött, az endorfin ismét száguldani kezdett az ereimben. Sötét sziluettek táncoltak és csápoltak egy emberként. Néhánynak a reflektorok megvilágították az arcát egy-egy pillanat erejéig, s az arcukon tükröződött a zene és a tánc határtalan, végtelen élvezete. Crystallal persze az első utunk a bárpulthoz vezetett, ahol az általunk ismert legütősebb koktéllal indítottuk az estét. A kommunikációnk - mivel a gondolatainkat sem hallottuk - kimerült a mutogatásban, illetve a mimika használatában, ami elég nehézkesen ment a harmadik kör után.
A cikázó fények hirtelen egy arcot világítottak meg. Azt az arcot a millió közül, amely rémálmaimban köszön vissza, és harap ki egy újabb darabot a szívemből akárhányszor meglátom. A világ forgott körülöttem, a fények, az emberek lelassultak, a zene teljesen elhalkult. Az arc pedig egyre csak közeledett, ragyogó vigyora sértette a retinámat, pupillám egyre erősebben igyekezett kizárni minden egyes fotont. Nem akartam sem látni, sem hallani. Vagy egyáltalán létezni. Émelyegtem, a fejem mintha hirtelen tíz kilóval nehezebb lett volna, a lábaim pedig egyre gyengébbek. A térdeim képtelenek voltak megtartani a súlyom. Lassan zuhantam a földre, s ahogy a fejem a kemény padlónak ütközött, minden elsötétült, s a világ is elcsendesült.
Másnap reggel kegyetlenül sajgott a fejem. A fejem fájt, ahol tegnap bevertem. Lassan próbáltam megmozdulni. Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet, s megnyugodva konstatáltam, hogy a saját szobámban vagyok. Harcok árán sikerült alkartámaszba helyezni magam, s lassan oldalra pillantottam. A látvány, ami elém tárult leírhatatlan érzéseket keltett bennem. Az arc... Az az ismerős, borzalmas arc, mely legszörnyűbb rémálmaimban kísért, s tart terrorban. Nem kaptam levegőt, a tüdőm egyszerűen nem működött, mintha egy úthenger állna a mellkasomon. Elnyílt szájjal bámultam a mellettem fekvő alakra. Féltem. A gyomrom görcsben volt, a bizonytalan jövőképem csak rontott a helyzeten. Nem érdekeltek a hogyan-ok, és hogy Crystal mégis mi a tetves nénikéjéért hagyott így cserben, hol volt akkor, amikor szükségem volt rá, miért adta az életemet egy ilyen alak kezébe. Csupán egyetlen, kulcsfontosságú kérdés keringett a fejemben: Most mi lesz?
Na jó, Jaredtől végleg elájulok, főleg gitárral a kezében *-----* Nagyon várom a folyatást, kíváncsi vagyok, mi lesz most velük, csak sejteni tudom, hogy ki van mellette...
VálaszTörlésTudtam, hogy imásni fogod! Egyre jobban :) Mi a tipped, ki az az "ar" mellette? :D
TörlésEsetleg Rob? Csak miatta akadhatott ki ennyire. Vagy Jared? Bár voltak negatív utalások a személy fele... Inkább Rob.
TörlésÉs ha mondjuk Bree? Egyedül Crystal zárható ki ;)
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés