14. Egy érintés

• Hé, Adam... - hallatszott a távolból egy férfi hang, s ahogy szólongatott, mintha egyre közelebbről jött volna.- Ad, kelj már fel... - a hang már tisztán hallatszott, és egy erős kéz rázogatta a vállam.
• Hm...? - hallatszott a rendkívül értelmes és választékosan megfogalmazott kérdésem. Konkrétan ennyire futotta, benne volt a jelenlegi IQ szintem teljes valója. Konkrétan hasogatott a fejem, a testem többi részét pedig alig éreztem. Ahogy kinyitottam a szemeim, Jared smaragdzöld íriszei ragyogtak rám, mire önkéntelenül is elmosolyodtam. Az, hogy kábán és idétlenül, már más kérdés.
• Ez az, rendben. - mosolyodott el. Felültetett, majd a kezembe nyomott egy pohár vizet. Olyan szinten voltam félkómás állapotban, hogy amíg nem utasított, hogy igyak, addig csak a kezemen tartottam a poharat. - Mi történt? Ki volt az a fickó? - érdeklődött, nekem pedig az arcom elég erőteljesen megrándult, ahogy beugrott az az ominózus fej.

 Az, amihez rengeteg emlék fűződik. Több, mint kellene. Egykor, még sok-sok éve virágkorunkat éltünk, és biztosak voltunk benne, hogy nem létezik nálunk boldogabb ember ezen a világon. Azonban ez a kapcsolat olyan szinten ment tropára, ahogy a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna. Talán pont a szép emlékek voltak azok, amik hozzáláncoltak. Rozsdamentes, vastag, erős, elszakíthatatlan, fényes láncokkal. Emlékek, amelyek olyan mélyen belém ivódtak, hogy talán még az amnézia sem lenne képes megszüntetni ezt a kapcsot. Mégis tiszta szívemből gyűlölöm. Az az ember, akit mindennél jobban szerettem, tönkretett. Nem érzem magam teljesnek, mintha valami hiányzott volna...

• Na, Adam! Már harmadszorra ültetlek fel, ennyire nem üthettek ki! - húzott fel ismét ülésbe. A poharat valószínűleg már régebben elvette tőlem, így két kézzel támaszkodtam hátra, és próbáltam összeszedni magam.
• Bocs... - motyogtam végül röviden tömören. Frankón belekeveredett a zűrös múltamba, egész biztosan érdekli majd, mit hoztam össze. Nekem pedig nincs kedvem mesélni.
• Kérsz még vizet? - fogta a kezébe a poharat, miközben aggódva vizsgálta az arcom.
• Nem, köszönöm... - pislogtam párat, hogy teljesen kitisztuljon a kép, majd ismét ránéztem egy halovány félmosollyal. - Kösz, hogy... hogy itt vagy. - talán ez fejezte ki a legjobban azt, hogy nem hagyott a földön feküdni az ajtóban ájultan. Hogy hozott vizet, ébresztgetett, és nem kell attól félnem, hogy esetleg visszajön, és magzatpózban, teljes depresszióban talál a hálóban. Itt van ő, aki nem engedi, hogy elhagyjam magam.
• Ez természetes, Ad... - mondta, és az arcomra simított. Hirtelen volt, váratlanul ért ez a gesztus, így kikerekedett szemekkel néztem a kezére. Ezt persze azonnal észrevette, és levonta a következtetéseit. - Ne haragudj... jobb, ha most megyek. - pattant fel azonnal, és már trappolt s lefele a lépcsőn.
• Várj, Jared! - támolyogtam utána. Még mindig fájt a fejem, és szédültem is. Biztosra vettem, hogy Jared hallotta, hogy arra kérem, várjon, de nem állt meg. Pillanatok alatt tűnt el a házból, amit ismét a csend és az üresség uralt.

Erőtlenül rogytam az ágyra a tenyerembe temetve az arcom. Eltűnt az angyalom. Egy érintés után hirtelen szállt el messze, s magával vitte mindazt a fényt is, mely beragyogta még ezt a sötét napot is. Egy egyszerű érintés, mégis többet mond minden szónál. Ijesztő. Ijesztő, s egyszerre kellemesen borzongató. Ettől rémült meg, és rohant el, pedig én olyan szívesen visszatartottam volna! De ezt nem tudtam elmondani neki, hisz nem hagyott rá időt. Az pedig hogy néz ki, ha utána vonyítom a dolgot?

A pozitívumokat, ha kéne említenem, talán annyi lenne, hogy én sem vagyok közömbös számára... talán... remélem... Igazából fogalmam sincs. Ennyiből meg lehet egyáltalán állapítani? Nem tudom, nem vagyok pszichológus. Nem igazán értek ehhez, bár kétség sem fér hozzá, hogy érdekel a téma. De nekem fontosabb volt a színház, mint az egyetem. Az a színház, amely most ilyen csúnyán cserben hagyott. Pont, mint az élet. Biztosan jókat szórakozik rajtam a sors. Én és a terveim. Nagy karrier, kiegyensúlyozott szerelmi élet, felhőtlen boldogság. Na persze. Inkább instabil munka a színházban, romokban álló magánélet és kilátástalanság. Crystalnak igaza van. Ki akarna "egy huszonöt éves homoszexuális férfi lenni egy szar kapcsolatban"? Illetve már túl egy szar kapcsolaton.

 Nagyot sóhajtottam, majd ismét kezembe vetem a poharat, és magamba döntöttem a maradék vizet. Lehunytam a szemeim, s elfeküdtem az ágyon. Elmenekültem. Elfutottam jó messze, oda, ahova senki sem jöhet utánam. Ó, nem bűn ez, csak egy egyszerű menedék. Egy kis enyhítés, pont annyi, mint kánikulában a hideg vízbe rohanni, mint fagyban nagykabátot venni. Én szimplán az elmém egy eldugott pontjába menekültem: ez volt az én hideg vizem. Beburkolóztam az álmaimba. ez volt az én kabátom. A kettő ugyan nem illik össze, hisz ki ácsorogna a jeges vízben egy kabátba burkolózva? Azonban a képzelet ennek sem szab határt.Az öntudatlanság szinte másodpercek alatt rántott magával, s már kezdett is kialakulni az álmom első képkockája, melyből egy pillanat alatt riadt fel ismét, még mielőtt megláthatta volna a jelenetet.

Nem... ez nem megy... Hiába próbálkozom, valamiért nem tudok aludni. Valami nem hagy, vaskarmokkal tart a valóságban. Azon a helyen, amelyre a legkevésbé sem vágyom. Túl hideg. Túl kemény. Túl nehéz... A fejem is egyre csak lüktetett, képtelen voltam összeszedni a gondolataimat. Egyszerre húzott és taszított az ágy. Dolgok, amiket sosem fogok megérteni. Úgy van, paradoxon a köbön. Sóhajtva keltem fel megkapaszkodva az ágytámlában. Vissza kéne hívnom... Vagy mégsem? Visszajönne egyáltalán? Nem hinném...

Épp mentem volna le a nappaliba, hogy elővegyek egy üveg bort, és szépen eltompítsam az agyam, azonban mikor leértem a lépcsőn, és fordultam volna az ellenkező irányba, kopogtak a bejárat ajtón. Ki a fene keres éppen most? Megforgattam a szemeim. Legszívesebben kiordítottam volna, hogy "nem vagyok itthon!", bár ebben baromira nincs logika... Csak olyan angolos. Ők azok, akik mindent máshogy csinálnak, mint mi, nem? Sóhajtva lépdeltem az ajtóhoz, és szélesre nyitottam egy unott fejjel. De az arcom azonnal meglepetté vált, ahogy megláttam a smaragdzöld szemeket, a barna hajat és borostát...

• Jared? - felvontam a szemöldököm, ő pedig egy doboz fagylaltot húzott elő a háta mögül, az arcom pedig még értetlenebbé vált.
• Egy balfék vagyok... Beengedsz? - mosolyodott el féloldalasan, én pedig arrébb álltam az ajtóból. Lassan sétált be, és körbenézve indult a nappali felé.
• Kérsz valamit.. enni vagy inni? - becsuktam az ajtót, és lassan lépkedtem utána.
• Inkább csak két kanalat. - felmutatta a fagyit, és eltűnt a nappali ajtajában. 

Hunyorogva néztem utána, majd a két kanálért mentem a konyhába. Nem tudtam, mire számítsak a következő pár percben... órában... De visszatért az őrangyalom.