14. Egy érintés

• Hé, Adam... - hallatszott a távolból egy férfi hang, s ahogy szólongatott, mintha egyre közelebbről jött volna.- Ad, kelj már fel... - a hang már tisztán hallatszott, és egy erős kéz rázogatta a vállam.
• Hm...? - hallatszott a rendkívül értelmes és választékosan megfogalmazott kérdésem. Konkrétan ennyire futotta, benne volt a jelenlegi IQ szintem teljes valója. Konkrétan hasogatott a fejem, a testem többi részét pedig alig éreztem. Ahogy kinyitottam a szemeim, Jared smaragdzöld íriszei ragyogtak rám, mire önkéntelenül is elmosolyodtam. Az, hogy kábán és idétlenül, már más kérdés.
• Ez az, rendben. - mosolyodott el. Felültetett, majd a kezembe nyomott egy pohár vizet. Olyan szinten voltam félkómás állapotban, hogy amíg nem utasított, hogy igyak, addig csak a kezemen tartottam a poharat. - Mi történt? Ki volt az a fickó? - érdeklődött, nekem pedig az arcom elég erőteljesen megrándult, ahogy beugrott az az ominózus fej.

 Az, amihez rengeteg emlék fűződik. Több, mint kellene. Egykor, még sok-sok éve virágkorunkat éltünk, és biztosak voltunk benne, hogy nem létezik nálunk boldogabb ember ezen a világon. Azonban ez a kapcsolat olyan szinten ment tropára, ahogy a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna. Talán pont a szép emlékek voltak azok, amik hozzáláncoltak. Rozsdamentes, vastag, erős, elszakíthatatlan, fényes láncokkal. Emlékek, amelyek olyan mélyen belém ivódtak, hogy talán még az amnézia sem lenne képes megszüntetni ezt a kapcsot. Mégis tiszta szívemből gyűlölöm. Az az ember, akit mindennél jobban szerettem, tönkretett. Nem érzem magam teljesnek, mintha valami hiányzott volna...

• Na, Adam! Már harmadszorra ültetlek fel, ennyire nem üthettek ki! - húzott fel ismét ülésbe. A poharat valószínűleg már régebben elvette tőlem, így két kézzel támaszkodtam hátra, és próbáltam összeszedni magam.
• Bocs... - motyogtam végül röviden tömören. Frankón belekeveredett a zűrös múltamba, egész biztosan érdekli majd, mit hoztam össze. Nekem pedig nincs kedvem mesélni.
• Kérsz még vizet? - fogta a kezébe a poharat, miközben aggódva vizsgálta az arcom.
• Nem, köszönöm... - pislogtam párat, hogy teljesen kitisztuljon a kép, majd ismét ránéztem egy halovány félmosollyal. - Kösz, hogy... hogy itt vagy. - talán ez fejezte ki a legjobban azt, hogy nem hagyott a földön feküdni az ajtóban ájultan. Hogy hozott vizet, ébresztgetett, és nem kell attól félnem, hogy esetleg visszajön, és magzatpózban, teljes depresszióban talál a hálóban. Itt van ő, aki nem engedi, hogy elhagyjam magam.
• Ez természetes, Ad... - mondta, és az arcomra simított. Hirtelen volt, váratlanul ért ez a gesztus, így kikerekedett szemekkel néztem a kezére. Ezt persze azonnal észrevette, és levonta a következtetéseit. - Ne haragudj... jobb, ha most megyek. - pattant fel azonnal, és már trappolt s lefele a lépcsőn.
• Várj, Jared! - támolyogtam utána. Még mindig fájt a fejem, és szédültem is. Biztosra vettem, hogy Jared hallotta, hogy arra kérem, várjon, de nem állt meg. Pillanatok alatt tűnt el a házból, amit ismét a csend és az üresség uralt.

Erőtlenül rogytam az ágyra a tenyerembe temetve az arcom. Eltűnt az angyalom. Egy érintés után hirtelen szállt el messze, s magával vitte mindazt a fényt is, mely beragyogta még ezt a sötét napot is. Egy egyszerű érintés, mégis többet mond minden szónál. Ijesztő. Ijesztő, s egyszerre kellemesen borzongató. Ettől rémült meg, és rohant el, pedig én olyan szívesen visszatartottam volna! De ezt nem tudtam elmondani neki, hisz nem hagyott rá időt. Az pedig hogy néz ki, ha utána vonyítom a dolgot?

A pozitívumokat, ha kéne említenem, talán annyi lenne, hogy én sem vagyok közömbös számára... talán... remélem... Igazából fogalmam sincs. Ennyiből meg lehet egyáltalán állapítani? Nem tudom, nem vagyok pszichológus. Nem igazán értek ehhez, bár kétség sem fér hozzá, hogy érdekel a téma. De nekem fontosabb volt a színház, mint az egyetem. Az a színház, amely most ilyen csúnyán cserben hagyott. Pont, mint az élet. Biztosan jókat szórakozik rajtam a sors. Én és a terveim. Nagy karrier, kiegyensúlyozott szerelmi élet, felhőtlen boldogság. Na persze. Inkább instabil munka a színházban, romokban álló magánélet és kilátástalanság. Crystalnak igaza van. Ki akarna "egy huszonöt éves homoszexuális férfi lenni egy szar kapcsolatban"? Illetve már túl egy szar kapcsolaton.

 Nagyot sóhajtottam, majd ismét kezembe vetem a poharat, és magamba döntöttem a maradék vizet. Lehunytam a szemeim, s elfeküdtem az ágyon. Elmenekültem. Elfutottam jó messze, oda, ahova senki sem jöhet utánam. Ó, nem bűn ez, csak egy egyszerű menedék. Egy kis enyhítés, pont annyi, mint kánikulában a hideg vízbe rohanni, mint fagyban nagykabátot venni. Én szimplán az elmém egy eldugott pontjába menekültem: ez volt az én hideg vizem. Beburkolóztam az álmaimba. ez volt az én kabátom. A kettő ugyan nem illik össze, hisz ki ácsorogna a jeges vízben egy kabátba burkolózva? Azonban a képzelet ennek sem szab határt.Az öntudatlanság szinte másodpercek alatt rántott magával, s már kezdett is kialakulni az álmom első képkockája, melyből egy pillanat alatt riadt fel ismét, még mielőtt megláthatta volna a jelenetet.

Nem... ez nem megy... Hiába próbálkozom, valamiért nem tudok aludni. Valami nem hagy, vaskarmokkal tart a valóságban. Azon a helyen, amelyre a legkevésbé sem vágyom. Túl hideg. Túl kemény. Túl nehéz... A fejem is egyre csak lüktetett, képtelen voltam összeszedni a gondolataimat. Egyszerre húzott és taszított az ágy. Dolgok, amiket sosem fogok megérteni. Úgy van, paradoxon a köbön. Sóhajtva keltem fel megkapaszkodva az ágytámlában. Vissza kéne hívnom... Vagy mégsem? Visszajönne egyáltalán? Nem hinném...

Épp mentem volna le a nappaliba, hogy elővegyek egy üveg bort, és szépen eltompítsam az agyam, azonban mikor leértem a lépcsőn, és fordultam volna az ellenkező irányba, kopogtak a bejárat ajtón. Ki a fene keres éppen most? Megforgattam a szemeim. Legszívesebben kiordítottam volna, hogy "nem vagyok itthon!", bár ebben baromira nincs logika... Csak olyan angolos. Ők azok, akik mindent máshogy csinálnak, mint mi, nem? Sóhajtva lépdeltem az ajtóhoz, és szélesre nyitottam egy unott fejjel. De az arcom azonnal meglepetté vált, ahogy megláttam a smaragdzöld szemeket, a barna hajat és borostát...

• Jared? - felvontam a szemöldököm, ő pedig egy doboz fagylaltot húzott elő a háta mögül, az arcom pedig még értetlenebbé vált.
• Egy balfék vagyok... Beengedsz? - mosolyodott el féloldalasan, én pedig arrébb álltam az ajtóból. Lassan sétált be, és körbenézve indult a nappali felé.
• Kérsz valamit.. enni vagy inni? - becsuktam az ajtót, és lassan lépkedtem utána.
• Inkább csak két kanalat. - felmutatta a fagyit, és eltűnt a nappali ajtajában. 

Hunyorogva néztem utána, majd a két kanálért mentem a konyhába. Nem tudtam, mire számítsak a következő pár percben... órában... De visszatért az őrangyalom.

13. - Menekülés

A vastag köpenyem alatt csupán egy térdnadrág volt rajtam, úgy álltam Crystal háza előtt, s megállás nélkül kopogtattam nála. Egyre hangosabban vertem az ajtaját, s percek múlva végre kinyitotta. Rózsaszín szívecskés hálóingjében és kócos hajával egészen máshogy festett. Normál esetben ez nevetésre késztetett volna, de ebben az idegállapotban szimplán bevágtattam mellette az előszobába.

• Adam...? - kérdezte kómásan, majd becsukta helyettem az ajtót és megdörzsölte a szemeit. - Mi a francot keresel itt - a falon lévő órára pillantott, majd a szemöldökét ráncolva nézett rám - hajnali hatkor?
• Kérdéseim vannak, Crystal! - fordultam felé, majd fel-alá kezdtem járkálni. 
• Oké. Mit álmodtál, és miért én vagyok érte a hibás...? - kérdezte unottan, majd a bolyhos papucsában lassan a konyhába csoszogott.
• Tudod, én lennék a legboldogabb, ha csak álmodtam volna. - kezdtem halkan morogva. Ne ordíts Adam. Próbálj meg halkan beszélni. Igyekeztem kontrollálni magam.
• Kifejtenéd, hogy mégis mi a nyomorod? Reggel van nekem a találós kérdésekhez... - dünnyögte, miközben a két kezével a szemeit dörzsölgette.
• Hogy hagyhattad!? - kérdeztem széttárt karokkal, hangosan, ő pedig csak nagyokat pillázott, mintha lövése sem lenne a helyzetről.
• Adam.. először is, halkabban kiabálj. Másodszor, mi van? - ráncolta a homlokát. Ilyen nincs. Nem hiszem el. Komolyan nm emlékszik, vagy csak tagadja?
• Tudod ki mellett ébredtem ezen a verőfényes reggelen? - kérdeztem ironikusan. Nos, verőfényesnek nem mondanám, hiszen még mindig nem kelt fel a Nap...
• Aha. Szóval nem repkedtél örömödben... - elhúzta a száját, és elgondolkozva bólogatott, a megállapítást pedig kétség kívül magának tette.
• Mi az, hogy nem repkedtem örömömben!N - kérdeztem ismét emelt hangon és tagoltan. - Az az ember évekig csak... -nem folytattam, inkább egy másik mondatba, illetve kérdésbe kezdtem. - Miért kellett volna örülnöm annak a rohadt diktátornak!?
• Hát, tudod, Adam... tegnap nekem nem az jött le, hogy lenne bármi ellenvetésed. - Állj. Micsoda? Tegnap? Ráncoltam a szemöldököm, Crystal pedig minden egyes kérdésemet tisztán leolvasta az arcomról, és sóhajtva fogott bele a történetbe. - Igen, tegnap este bulizni voltunk. Körbe néztem, te valahol tőlem méterekre roptad, aztán egyik pillanatról a másikra tűntél el. Persze, hogy túl sokat piáltál. Nem elég, hogy egy értelmes betű nem jött ki azon a cunci szádon, engem leosztottál, hozzátenném, fogalmam nincs, mi nyomorod volt. Aztán Robot átkaroltad és magyaráztál neki. Végül közölte, hogy hazamentek. Hozzád. Te idétlenül vigyorogtál. Mondtam, hogy nem jó ötlet, és ki intett le engem? Naná, hogy te. Szóval kuss van, Lambert, én megpróbáltam, te voltál atom részeg. 

Ahogy hallgattam Crystal sztoriját, egyre nagyobb mértékben torzult el az arcom. Én? Annak a tetűnek a karjaiban? Vigyorral az arcomon!? Hogy lehettem ennyire idióta? Elviekben még részegen is zsigerből elutasítanám, olyan szintű utálatot érzek iránta. A legvadabb álmaimban sem tudtam ennél borzalmasabb ébredést elképzelni. Egy olyan ember mellett, aki évekig a Mennyország helyett a földi Poklot teremtette meg számomra, hogy beletaszítson és ott uralkodjon rajtam, mint egyetlen alattvalóján. Nem eshetek ismét a csapdájába, nem lehetek ismét a foglya. Csak elnyílt szájjal csóváltam a fejemet, Crystal pedig felvont szemöldökkel figyelte az arcomat.

• Valami hasonló fejet produkálhattál tegnap is. - szikrákat szórtak a szemeim, ahogy kimondta a csipkelődő megjegyzést. Összepréselt ajkakkal figyeltem szinte már fújtatva. - Jól van, jól van, nyugodj már le...
• Ahelyett, hogy segítenél valahogy kimászni ebből... nyakig pácban vagyok, te pedig itt viccelődsz. Ez. Nem. Vicces! - tagoltam neki a mondatot, hogy minden egyes szót felfogjon belőle.
• Adam, már megint kiabálsz! - emelte fel az egyik kezét jelezve nekem, hogy csukjam be a szám és lehetőleg hallgassam végig. - Mondd, szerinted az ordítozástól jobb lesz? - felvonta a szemöldökét, majd azonnal lelegyintett. - Állj, ne válaszolj.
• Nem megyek haza. Esküszöm, nem megyek haza... - kezdtem fel-alá járkálni. Crystal pedig szemmel láthatóan kiválóan szórakozott rajtam. Mint minden alkalommal, hisz rólam köztudott, hogy pontosan olyan jól kezelem a szerelmi konfliktusokat, mint amilyen zseniálisan főzök. Egy egyszerű tojásrántottával képes vagyok magamra gyújtani a házat.
• Tehát Nem mész vissza a saját házadba,inkább elmenekülsz, mert hazavitted bekarmolva az exedet? - vigyorgott rám szélesen. - Remélem hallod, mennyire nevetséges.
• Hallom, hallom. - morogtam durcásan. Crystal pedig naná, hogy kiválón szórakozott rajtam. A legszomorúbb, hogy igaza is volt, tényleg rendkívül nevetséges az, amit művelek. De hogyan is mehetnék vissza hozzá? Én érezném magam rosszul, és én nem mernék a szemébe nézni, míg ő nagyokat hahotázva, emelt fővel távozna. Vagy az is lehet, hogy olyan, mint a pók. Az egyik pillanatban még a plafonról lógva himbálódzik a fejed felett, de percek múlva már nyoma sincs...
• Szerintem menj vissza, és csinálj neki reggelit. - dőlt a falnak elgondolkozva, miközben vasalt, hidrogén szőke tincseit hátradobta. A szemeim rávillantak, s ha a puszta tekintettel gyilkolni lehetne...
• Crystal... - kezdtem halkan, közben az orrnyergemet masszíroztam, hátha sikerül lenyugodnom, és összeszedni a gondolataimat. - Belehalnál, ha hasznos tanácsot adnál? Nem azért fordultam hozzád, hogy cirkuszi majmot játsszak neked, akin jól elszórakozol...
• Igazából arra gondoltam, hogy főzz neki. Mivel gasztrozseni vagy, úgy is sikerülne megmérgezned, legalább nem lenne több gondod rá... - nagyot szusszantam. Esélytelen, hogy vele bármire is menjek.. - Komolyra fordítva a szót.. - kezdte, s a hangján hallatszott, hogy talán van remény arra, hogy valami értelmes dolog is kicsusszanjon a száján. - Szerintem menj haza. Ne érdekeljen ott van-e. Az a te házad, hibáztál, hogy beengedted, de még mindig kidobhatod a francba. Vili? - felemelte az egyik szemöldökét, én pedig tátott szájjal meredtem rá. Értelmes tanácsot adott, viszont én nem akartam ezt végigcsinálni... 
• Te jó ég... - foglaltam össze három egész szóban az összes kérdésemet, kijelentésemet és felkiáltásomat.
• Szedd már össze magad, mutasd meg, ki a ház ura. - kacsintott rám. Átkarolt és az ajtó felé terelt. - Engem pedig hagyj aludni. - A szokásos Crystal-féle hátsó szándék nélküli jó tanácsok, amik nélkül egyszerűen üres az életem.
• Rendben... -sóhajtottam, majd sarkon fordulva indultam el kifele. - Bocs, hogy zavartalak. - néztem vissza a küszöbről, majd a kis papucsomban és a köpenyemben léptem ki ismét az utcára.

A nap már felkelt, s az égről szórta szikrázó sugarait, melyek égették, perzselték bőröm, miközben nagyokat nevetett rajtam.  Hogy lehettem ekkora marha? Még ha részeg is voltam... Fogalmam sincs arról, hogy hova is raktam az eszem, ami tárolja a fontos információkat, mint például az, hogy Robbal a legszörnyűbb rémálmaimban sem akarok találkozni, nem hogy még mellette ébredni! Megálltam a házam bejárati ajtaja előtt. A kilincsért nyúltam, s mielőtt hozzáérhettem volna, nyílt az ajtó, s mögötte Rob kissé ijedt arcát találtam, mely egy pillanat alatt vált önelégültté.

• Mi van, Lambert, elmenekültél? - dőlt az ajtófélfának. Valószínűleg ki akart slisszolni a házamból, de tervet változtatott, és úgy döntött, játszik velem.
• Tágulj innen. - morogtam neki sötéten, az ő vigyora pedig csak még szélesebbre húzódott.
• Kényszeríts! - nevetett az arcomba azzal az idétlen vigyorával, én pedig lehunytam a szemeimet. Csigavér, Adam, ne veszítsd el a fejed... - Na? Puhány vagy, mi, Szájhős? - Itt borult el az agyam. 

Nem érdekelt, Robert Carver mennyivel erősebb nálam, megragadtam a tarkóját, és kirántottam a járdára. Le akartam vágni a földre, de ő túl biztosan állt. Kicsavarta a kezemet, majd egy jól irányzott ütéssel vágott állba, s helyette az én fejem koppant a járdán. Minden egy szempillantás alatt sötétült el, mint amikor a színházban leengedik a függönyöket, s a színpadot már semmi sem világítja meg. Elvesztettem az eszméletem. Az öntudatlanság egyik legmélyebb szintjére menekültem...

Verseny

Kedves Alvajárók!

Tudom, hogy jó ideje nem jelentkeztem. Nyakamon az érettségi, és sehol sem tartok. Ha így folytatom, ez továbbra is így marad, így valószínűleg június 20-a után lesz csak meg az új fejezet. Remélem, megértitek!

Illetve a poszt fő témája nem más lesz, mint egy verseny. A www. versenyb.blogspot.hu lindította első bogversenyét, s mivel sok munkám van a Sleepwalkerben, gondoltam nevezek két kategóriában is(Blog tartalom és Legszomorúbb történet).

A verseny képe itt található:

12. Egy a millió közt

Jareddel elénekelgettük az időt, így a parkból, ahova a kávézóból sétáltunk át, egyenesen a próba helyszínére mentünk. Ő lépett be előttem, ami tökéletes alkalmat kínált arra, hogy végigmérjem, majd megakadt a szemem a már-már rozsdásodó fém ajtón, ami éppen készült kiesni a helyéről. Enyhén elhúztam a szám, majd beléptem utána.

• Csá, srácok! - intett Monte, én pedig csak biccentettem felé udvariasan. Nem igazán ismerem a tagokat. 
• Adammel délelőtt gyakoroltuk a dalokat, szóval álljunk fel és nyomjuk le a Beg for mercy-t! - Jared felvette a gitárját és rám kacsintott. 

Szusszanva léptem a mikrofonállványhoz, majd megkerülve azt álltam meg mögötte. Végigsimítottam a fekete állványon, majd ahogy felcsendültek az első akkordok, lehunytam a szemeim. A dal szuper, a szövege fenomenális. Az összes nyomorom vele az, hogy köze sincs a mostanában megélt eseményekhez, tehát nem igazán tudom mihez kötni. Talán akkor éreztem a dal által leírtakat, amikor Roberttel kezdtünk járni, de az egészet lerombolja az a tudat, hogy az a bizonyos nagy Ő egy önző, bunkó állat. Egy vérbeli paraszt. Vettem végül egy nagy levegőt, elképzeltem, ahogy a színpadon állok. A hatalmas tömeg egy emberként sikítja a nevem. Engem pedig csak az álmom éltet. Erőt ad. A tömeget kényszerítem rá, hogy könyörögjön kegyelemért, értük teszem ki a lelkem. Értük élek minden egyes pillanatban. "The stars collide, they fall to earth alive..." A hangom magabiztosan és erőteljesen csengett. Tulajdonképpen magam is meglepődtem, arra számítottam, hogy minden kipréselt hangért úgy kell megküzdenem, mintha hegyet másznék - ami valljuk be, nem az erősségem. Gyerünk, Lambert. Adj nekik! Mondtam magamnak, kinyitottam a szemeimet és láttam, ahogy a tömeg tombol, ugrálnak, csápolnak és velem együtt éneklik a dalt. Teljesen felvillanyozott a légből kapott közönségem csodás energiája, amit kaptam tőlük, ezzel szimplán félredobva a fizika energiamegmaradás törvényét. Egy voltam a millió közt, s mégis mindenki rám figyelt, én pedig a hangommal okozhattam nekik örömöt. A dal végén visszacsúsztattam a mikrofont a helyére az állványon, majd vettem egy nagy levegőt. Izzadt voltam és ziháltam. Lehunytam a szemeim, megráztam a fejem, hogy valamelyest lerázzam magamról az illúzió hatását, majd a banda felé fordultam, vajon mit reagálnak. Jared épp az állát igyekezett összekaparni, Monte elismerően nézett, a többiek pedig összenéztek, majd úgy meredtek rám, mintha másik bolygóról jöttem volna.

• Ennyire... nem lehetett rossz... - nyögtem fáradtan. Nem kell nekem még egy kudarc. A banda lefoglal, míg a munkahelyemen rendbe nem jönnek dolgok. Ha innen kivágnak...
• Adam, szenzációs volt! - vágta rá Monte, én pedig megkönnyebbülve mosolyodtam el. - Na, miután mindenki összevakarta magát, nyomjuk le a többi dalt. - adta ki Pittman-tábornok a parancsot, mi pedig követtük.

Egészen estig zenéltünk, közben egy falat nem volt a szánkban. De ez egyáltalán nem zavart senkit. Mind a zenéért élünk, ami elragadott, és egy idegen szigetre repített minket, ahol nem volt semmi, csak a zene végtelen öröme. És ez pont elég volt nekünk. Végül, mikor már a gyomrunk korgása túl sokszor játszotta a dobszólót, a gitárosok ujjai haldokoltak, a dobos ütői hajaztak a fogpiszkáló-státuszra, nekem pedig a hangszálaim passzív ellenállást tanúsítottak, így összepakoltuk a felszerelést, majd mindenki ment a dolgára.

• Hé, Adam. - hallottam a hátam mögül egy hangot. Hátra fordulva megláttam Montet, aki egy széles mosollyal nézett rá, én pedig viszonoztam azt. - Van kedved pizzázni egyet?
• Ó, tudod, szívesen mennék, de már terveztem programot ma estére. - mosolyogtam rá bocsánatkérően. - Majd máskor, ígérem, oké? - Monte erre megvonta a vállát.
• Rendben, majd legközelebb. Akkor pá! - intett, majd kiment a rozsdás ajtón.

Nem egészen volt kedvem idegen társaságában tölteni az estém. Monte még javában annak számított. Még talán Jared is, bár róla határozottan többet tudtam, mint a többi tagról összesen. Végül is nem hantáztam akkorát Pittmannek sem, hiszen egy telefonomba kerül és pár perc múlva igaz is lesz, hogy van estére programom. A vállamra kaptam a táskám, melynek a végén ismét a dalszövegek pihentek. A zsebemből előkaptam a telefonom, miközben a nagy, ajtónak álcázott vastömegre rátettem a lakatot, és bezártam. Beütöttem a telefonba Crystal számát, majd a fülemhez emeltem a mobilom, miközben egymagamban lépkedtem a sötét, kihalt utcán.

• Mondd, Csillámpóni. - vette fel Crystal a telefont két csörgetés után. A szokásos csipkelődés, nem is igazán vártam mást.
• Neked is csodás estét, drága, egyetlen Crystal... - mosolyodtam el halványan. Folytattam volna a mondókámat, de a szőkeség persze, hogy közbeszólt.
• Na, csak nem jobb kedved van? - lelkesedett. - Bejött a banda? - érdeklődött, és a hangján hallani lehetett, hogy vigyorog. 
• Igen, a banda szuper. Lenne kedved bulizni egyet? Majd ott mesélek. - tértem a lényegre. Nincs kedvem számlát csinálni magamnak, csak mert Crys nem képes megvárni, mire kinyögöm, mi a bajom, hanem inkább telefonos traccspartit kíván tartani.
• A szokásos Lambert bekarmol, White hazacipeli dolog? - sóhajtott egyet a telefonba drámaian. Mintha meghatna.
• Igen, valami ilyesmi lenne a terv... - elhúztam a számat, ő pedig ismét nagyot sóhajtott. - Ne már, tudom, hogy rohadtul élvezed, hogy a legbelsőbb titkaimat is kinyökögöm neked masniba gabalyodott nyelvvel...
• Jó, jó, igaz! - nevette el magát. - A kedvencem az volt, amikor...
• Oké, Crys, akkor tízkor a Cyrano előtt! - vágtam közbe, mielőtt ismét elmesélné, miket dumáltam arról az elméletemről, hogy Rob biztosan a sok kivitől lett bunkó és önző. Csak tudnám, honnan vakarok össze ilyen elmeháborodott sztorikat.

Mikor hallottam Crystal beleegyező megnyilvánulását egy morranás formájában, letettem a telefont és a zsebembe csúsztattam. Út közben bementem egy non-stop pizzázóba, és elvitelre kértem a songoqu csodájukból elvitelre. Út közben be is tömtem az egészet, majd ledobva a táskám indultam a fürdőszobába. Ledobáltam a ruháimat, majd a zuhanytálcára léptem, és megnyitottam a csapot. A zuhanyrózsából áldásként hullott rám a kellemesen forró víz, mely elmosta minden gondolatomat. Erre a pár percre kicsit kiürítettem a fejem, és csak élveztem, ahogy a víz végigperzseli a bőrömet. Bő tíz perc után kezdtem csak meg azt a bizonyos "tényleges mosakodás" fázist, majd egy törölközővel  derekamon léptem ki a zuhanyzófülkéből. Megborzoltam nedves hajamat, majd a szobámba lépdelve kaptam ki a szekrényből egy térdig érő, éj fekete farmert és a kedvenc, Queen-es pólómat. A hajamat gyorsan átvasaltam, hogy mégis álljon valahogy, és ne úgy nézzek ki mint a sarki csöves akinek egy gólya vert fészket a hajába...

A telefonomat és a tárcámat a zsebem mélyére süllyesztettem, majd útnak is indultam. Kocsit nem vittem, hisz Crys a szomszédba is autóval közlekedik, magyarul ha annyira sikerül bekarmolnom, hogy járni sem tudok, úgyis haza visz majd. Zsebre tett kezekkel, szapora léptekkel haladtam a disco felé, remélve, hogy nem akadok össze senkivel. Hollywood, a mesés Hollywood, amelynek megvannak azok a bizonyos környékei, amelyet az elit messzire kerül, helyette méregdrága, kacsalábon forgó palotáknak a rezsijét fizetik. Meg is értem őket, hisz én sem szívesen akadok össze itt senkivel, mert hét szentség, hogy elkezd kötekedni, mert van két szemem, orrom szám, végtagjaim. Nem tetszik neki, hogy embernek nézek ki. Hogy létezem, hogy lélegzem, hogy lüktet a vér az ereimben. Isteni lenne, ha én is azzal kereshetném a kenyeremet  hogy ezrek előtt éneklem a saját dalaimat, és nem azzal, hogy a színházban adok elő a családomon kívül hat embernek, ebből három morcos gyerek, mert a szülei rángatták el a televízió elől, hogy egy kis kultúrát verjenek belé. Persze néha bővül a közönség két betegen mosolygó felnőttel, valamint a hozzájuk tartozó szintén morcos kölykökkel, akiknek a szüneten kívül az egyetlen örömük ebben a pár órában a színészek baklövései. 

A parkolóban futottam össze Crystallal, aki egy nagy mosollyal és egy öleléssel üdvözölt, majd a csuklóm köré fonva ujjait vonszolt is be az épületbe a villódzó fények közé a hangos zene világába, ahol a gondolataidat sem hallod. Nem bántam, minél előbb kezdődik a parti, annál jobb, annál több idő marad szórakozni, ha idő előtt ki nem ütöm magam. Bár a mai napon nem vagyok biztos benne, hogy terve kéne iktatni a dolgot.
A zene dübörgött, az endorfin ismét száguldani kezdett az ereimben. Sötét sziluettek táncoltak és csápoltak egy emberként. Néhánynak a reflektorok megvilágították az arcát egy-egy pillanat erejéig, s az arcukon tükröződött a zene és a tánc határtalan, végtelen élvezete. Crystallal persze az első utunk a bárpulthoz vezetett, ahol az általunk ismert legütősebb koktéllal indítottuk az estét. A kommunikációnk - mivel a gondolatainkat sem hallottuk - kimerült a mutogatásban, illetve a mimika használatában, ami elég nehézkesen ment a harmadik kör után.
A cikázó fények hirtelen egy arcot világítottak meg. Azt az arcot a millió közül, amely rémálmaimban köszön vissza, és harap ki egy újabb darabot a szívemből akárhányszor meglátom. A világ forgott körülöttem, a fények, az emberek lelassultak, a zene teljesen elhalkult. Az arc pedig egyre csak közeledett, ragyogó vigyora sértette a retinámat, pupillám egyre erősebben igyekezett kizárni minden egyes fotont. Nem akartam sem látni, sem hallani. Vagy egyáltalán létezni. Émelyegtem, a fejem mintha hirtelen tíz kilóval nehezebb lett volna, a lábaim pedig egyre gyengébbek. A térdeim képtelenek voltak megtartani a súlyom. Lassan zuhantam a földre, s ahogy a fejem a kemény padlónak ütközött, minden elsötétült, s a világ is elcsendesült.
Másnap reggel kegyetlenül sajgott a fejem. A fejem fájt, ahol tegnap bevertem. Lassan próbáltam megmozdulni. Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet, s megnyugodva konstatáltam, hogy a saját szobámban vagyok. Harcok árán sikerült alkartámaszba helyezni magam, s lassan oldalra pillantottam. A látvány, ami elém tárult leírhatatlan érzéseket keltett bennem. Az arc... Az az ismerős, borzalmas arc, mely legszörnyűbb rémálmaimban kísért, s tart terrorban. Nem kaptam levegőt, a tüdőm egyszerűen nem működött, mintha egy úthenger állna a mellkasomon. Elnyílt szájjal bámultam a mellettem fekvő alakra. Féltem. A gyomrom görcsben volt, a bizonytalan jövőképem csak rontott a helyzeten. Nem érdekeltek a hogyan-ok, és hogy Crystal mégis mi a tetves nénikéjéért hagyott így cserben, hol volt akkor, amikor szükségem volt rá, miért adta az életemet egy ilyen alak kezébe. Csupán egyetlen, kulcsfontosságú kérdés keringett a fejemben: Most mi lesz?

11. Felfelé

Az öntudat békésen hullámzó tengerének mélyéről a mobilom idegesítő csörgése húzott a felszín felé. Az agyam erősen tiltakozott, nem akart róla tudomást venni, mégsem tudtam teljesen kizárni, ő pedig fáradhatatlanul csak zenélt, és zenélt, mint egy türelmetlen kisgyerek karácsonykor, aki arra vár, mikor bonthatja már ki az ajándékait. A szemöldökömet összeráncoltam, s ahogy nagyjából kitisztult a fejem, a csörgés utat tört magának, és mintha tízszer olyan hangosan szólna, mint amikor még védett tőle az álom édes burka. Ahogy az éjjeliszekrényem felé nyúlkáltam - remélhetőleg abba az irányba van, amerre nyújtom az alvásparalízisből éppen újból működésbe lépő karom - csak a levegőt tudtam markolni. A testem egészen természetellenes helyzetben volt, a fejem valami keményen nyugodott. A kezeimmel megkerestem, hogy mégis hozzájuk képest hol lehet a koponyám, majd az alatta lévő kemény fán simítottam végig. Tolni kezdtem, s lassan, de biztosan felemelkedtem. Ekkor tisztult ki előttem a helyzet, hogy sikerült ülve elaludnom. Az asztali számítógép halkan búgott még, így az egeret megmozgattam, hogy a monitor is mutassa, mit műveltem rajta. Citizen Vein dalszövegek. Városi véna... Hánykor is van ma próba?
Résnyire nyitott szemekkel fogtam a kezembe a mobilom, ami még mindig idegesítően csörgött, a kijelzőn pedig a "Jared" név villogott. Felvettem, és rekedten szóltam bele.

• Igen? - a hangom mély, és rettenetesen rekedtes volt, én is alig ismertem meg.
• Adam? Ne haragudj, hogy felkeltettelek... Merre vagy? - érdeklődött egy halk nevetés kíséretében.
• Öm... itthon. Miért? Elkéstem? Késésben vagyok, igaz? - egyre inkább kezdtem magamhoz térni, ahogy egyre hangosabb volt a vészcsengő, mely azt sipítozta: Elkéstél! Ki fognak tenni! Még egyszer nem engedheted meg ezt magadnak!
•  Nem, dehogy. Még van pár óránk a próbáig. - megnyugodva szusszantam fel. Ezt most végre nem rontottam el, s a tudat mosolyra késztetett. - Arra gondoltam, elmehetnénk valahova, hisz gondolom a dalszövegek nagyjából megvannak, de a dallam még nincs. Mit szólsz?
• Rendben, az jó lenne. - mosolyogtam folyamatosan. Eszembe nem jutott volna ez az ötlet, hisz a próba arra való, hogy betanuljuk a dalokat. Bár nagy valószínűséggel a próbákon használhatatlan lennék, mivela szimpla dalszövegekkel konkrétan semmire nem megyek. Egy rockbanda frontembere nem szokott zenei aláfestéssel szavalni.
• Akkor egy óra múlva ott vagyok érted, jó? - kérdezte mosolyogva.
• Persze, szuper! - feleltem lelkesen, majd elköszöntem, s letettem. 

A telefonomat a zsebembe csúsztattam, s megmozgattam a számítógépem egerét, hogy az "alvó" monitor ismét életre keljen, az pedig újból a képernyőre lőtte fotonjait, s szemeim előtt kialakultak a sok kis pontból összetevődő kép. Gyorsan megtaláltam a kis nyomtató ikont, s rá is kattintottam, hogy a masina papírra vesse a Word programban feltüntetett dalszövegeket. Mivel a kávégépemhez hasonlóan a nyomtatóm is egy első világháborús darab, egy kis időre van szüksége, így én elvonultam a fürdőszobába.
A zuhanytálcára léptem,s megnyitottam a zuhanyt. A forró víz szinte parázsként perzselte a bőrömet, akár a forrásvíz, ezzel valamelyest segítve sajgó nyakamon, mely a természetellenes pózban való alvás eredménye. Alaposan megmostam a testem, majd egy törölközőt csavarva a derekamra mostam meg a fogaim, majd felöltöztem és megszárítottam a hajam, ami természetesen ismét az oroszlán hatást keltette. A mosdóra támaszkodva néztem a szeplős, enyhe súlyfelesleggel küzdő tükörképemre. A szemeim ennek tetejében vörösek, karikásak voltak. Egy sóhajjal emeltem őket égnek, és hagytam ott a tükörképem, hogy felöltözzek. Egy sötét farmert kaptam magamra a kedvenc Queen-es pólómmal, ahol a kék és narancssárga szín dominál. A veteránnak számító nyomtatóm nagy nehezen kiköhögte azt a pár oldalt, amiket felkaptam, félbehajtva begyömöszöltek a khaki színű táskámba, majd keresztbe vetve magamon raktam a mobilom a zsebembe és elindultam. A gondolataimba mélyedve róttam az utcákat, pontosan tudtam, merre van a park, hiszen Robbal, még a bizonyos "romlás" előtt rengetegszer jártunk erre.

Magam elé bámulva ballagtam, egyik lábamat tettem automatikusan, robotszerűen. 

• Adam...? -hallottam Jared hangját, ahogy utánam szólt, közben hangosan nevetett. 
• Igen? - válaszoltam kissé unottan, majd a hang forrásának irányába néztem. A mai napig sem értem, miért csodálkoztam el, mikor Jared Averay mosolya villogott szembe. 
•  Hosszú volt az éjszaka? - kuncogott fel halkan, én pedig elmosolyodva ültem le mellé, megráztam a fejem. 
•  Nem, dehogy! -ráztam meg a fejem. - Csak... siettem és kimaradt a reggeli kávé. -mosolyogtam rá. Gyere, meghívlak egyre. - csapott mosolyogva a combjaira, készen arra, hogy felkeljen. 
• Jaj, nem azért mondtam, hagyd csak! - emeltem fel mindkét kezemet.
• Nem kérdés volt. -közölte egy egyszerű, határozott, magabiztos mosollyal azon a szép arcán. 

Nevetve hajtottam le a fejem, s bólintottam egyet, beadva a derekamat. Diadalittas vigyorral pattant fel a padról, s felhúzott engem is erős kezeivel. Csak most figyeltem meg, milyen izmos a karja. Finoman kivette a kezemből a dalszövegeket, amelyeket úgy szorongattam, mintha aranyrudak lennének, s út közben kezdett magyarázni. Úgy tettem, mint aki figyel, és érti is, miről van szó, holott egész végig a hangjára figyeltem, nem arra, amit mond. Az agyam túlságosan tompa volt ahhoz, hogy bármit felfogjak abból, amit mond. Tisztán emlékszem, pont ugyanilyen érzés volt, amikor hulla fáradtan ültem az iskolapadban mondjuk fizika órán, én pedig csak gépiesen írtam amit a tanár mond, mindeközben egyetlen szó sem jutott el a tudatomig. Utána persze otthon oldalra billentett fejjel nézegettem a füzetem, és feltettem magamnak a kérdést: Ezt én írtam? Persze amikor rosszabb pillanataimban kerültem be az órákra, olyan vadmarhaságokat írtam, hogy otthon könnyesre röhögtem magam. Talán ez volt akkoriban az egyetlen örömöm...

<li> ... szóval a homoki szukcesszió mindenképpen hasznos dolog. - magyarázta, bár halovány sejtésem sem volt róla, hogy a viharban jutottunk a biológiához a dalszövegeken keresztül. </li>

<li> Igen, igen, szerintem is. - minden esetre bólogattam, hiszen annyira nem lőhetek mellé. </li>

<li> Adam! -nevette el magát, én pedig csak pislogtam mint pocok a lisztben. - Nem is figyelsz rám! -finoman oldalba bökött azzal a bizonyos fertőző mosolyával, amit én is elkaptam. </li>

<li> Igazad van, ne haragudj... - megráztam a fejem, mintha ettől kitisztulna. Mégis mellé lőttem, zseniális vagyok. Természetesen a gondolataim még zavarosabbak lettek, nem is tudom, mire számítottam.</li>

<li> Tényleg elkell neked az a kávé. - nevetett fel ismét, ahogy bementünk a kávézóba. Abba az újba, ahova Crystal cibált el, mielőtt Robbal szakítottunk. </li>

Jared leült az egyik ablak melletti két személyes asztalhoz, én pedig szépen letelepedtem vele szemben. Körbenéztem a kávézóban, a kis boxokon, a retro stíluson. Bree nem volt bent, talán délutános, vagy szabadnapot vett ki. Viszont volt egy ismerős arc a szemközti asztalnál. Egy kisebb csapattal hangoskodtak, nevettek, vele az élen. Persze, hogy a tegnapi műsor volt a téma, a színdarab, amiben főszerepet játszott "valami hülye helyett aki aztán kicsapta a díszhisztit". A tetves nénikéd vajazott térdkalácsa a díszhiszti. 

Egy másikfelszolgáló lépdelt az asztalhoz, Jared mosolyogva adta le a rendelést majd felém fordult.

<li> Szóval a szövegek megvannak, igaz? - nézett rám, de én még mindig a másik asztalnál ülő idegent próbáltam szemmel gyilkolni. -Adam... mi a gond? - próbálta elkapni a tekintetem. Mivel alig hallottam, meglengette a karját a szemem előtt. Nagyokat pilláztam, rendeztem az arcvonásaimat és elmosolyodva néztem rá. - Mi a baj? - ismételte meg lassabban, félretéve a dalszövegeket. </li>

<li> Semmi, minden rendben... Tényleg! - tettem hozzá, mikor láttam, hogy megemeli az egyik szemöldökét jelezve, hogy nem hisz nekem </li>

<li> Ugyan már, nem vagyok vak... - könyökölt az asztalra, s smaragdzöld szemeivel nézett az én szürkéskék szempáromba. Kár is lenne azokért a szemekért, Jared. </li>

<li> Igazából... most éppen egy hullámvölgyben vagyok. De a legmélyebb résznek vége, szóval... - a könyökömet az asztalon támasztva mutattam felfele. - már elindultam felfelé. - mosolyogtam rá. </li>

<li> Helyes, Adam, helyes. - mosolygott, majd elém tolta a  Beg for mercy dalszövegét.

10. Sebzett

Konkrétan egy óra volt hátra az előadásig, én pedig éppen próbáltam összeszedni az univerzum legkülönbözőbb pontjain tartózkodó gondolataimat, miközben a szövegemmel a kezemben loholtam be a színház főbejáratán egyenesen a próbaterembe. Az ajtó előtt lefékezve vettem egy nagy levegőt, majd végiggondoltam, mi vár rám ott bent. Biztosan számítottak rám, hisz annyira még én sem lehetek felelőtlen, hogy ne menjek el a főpróbára. Tény, hogy senkinek sem voltam a mulasztások miatt a szíve csücske, ami nyilvánvalóan okoz megvető pillantásokat.
Végül összeszedve magamat nyomtam le a kilincset, és léptem volna be a terembe, mikor megakadt valakin a szemem. Nem is az arca volt érdekes, bár utólag felfedeztem, hogy még életemben nem láttam. De amin megajadt a szemem, az a ruhája volt. Hitetlenkedve álltam azajtóban, s ugyan elterveztem, hogy sűrű bocsánatkérések közepette, egy utolsó hajrával végigpróbáljuk, de egy hang nem jött ki a torkomon látva, hogy az a bizonyos idegen a jelmezemben áll a terem közepén. Az én jelmezemben, az én szerepemben az én helyemen.
Az arckifejezésemet látva a rendező lépett oda hozzám, majd odaszólt a többiekhez.

• Folytassátok, eddig szuper! - a kollégák kelletlenül ugyan, de levették rólam kíváncsisággal teli tekinteteiket, majd a jelmezemben ripacskodó idegenre néztek, a rendező, Roy pedig ismét felém fordult. - Adam, jobb lenne, ha most mennél.
• Nem megyek. Van szerepem, kiállok és megcsinálom. Tudom a szövegem. - néztem keményen és dacosan a szemeibe, próbálva eltakarni mindazt a negatív érzelmet, amely bennem tombolt.
• Nem jártál próbákra, kénytelen voltam másnak adni. - felelte türelmesen, én pedig tovább harcoltam. Nem hagyom... egyszerűen nem vehetik ezt el tőlem.
• Akkor most kérem vissza. Közöld vele, hogy itt az eredeti színész, nincs szükség a beugróra. - összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, és vártam, hogy tegye, amit mondok.
• Adam... az övé a szerep. Véglegesen. -
• Mi!? Ezt nem teheted! - kiáltottam rá enyhén hangosabban a kelleténél, s ezzel sikerült ismét magamra vonnom mindenki figyelmét, de ezúttal minden arc döbbenetet tükrözött. Viszont jelen pillanatban ez volt az utolsó dolog, ami érdekelt.
• De, igen. Megtehetem. - felelte magabiztosan, és teljesen igaza volt. A darab az ő kezeiben van, és ő dönti el, ki szerepel és ki nem. 

Lángoló tekintettel vetettem egy gyilkos pillantást a rendezőre, és az idegenre, majd kiviharzottam a teremből becsapva magam után az ajtót.
Emelt fővel vonultam ki a vörös szőnyeggel borított, díszes folyosókon, egyenesen kifele az aranyozott főbejáraton, ami előtt már kis csoportokba rendeződve álltak az alkalmi ruhákba bújt tömeg, melynek tagjai alkotják majd a hamarosan színpadra kerülő darab közönségét. Végignéztem az embereken, majd megforgattam a szemeim, s nyögve indultam haza az üres házamba, hogy megtervezzem az esti önpusztításomat.
Lassan battyogva a színháztól, magassarkú cipők kopogását hallottam magam mögött. Nem figyeltem rá, csak összehúztam magamon a kabátomat, a forgatókönyvet, amit egész eddig magamnál hordtam pedig bevágtam egy kukába, ami mellett elhaladtam.

• Adam! - Hallatszott Bree hangja a hátam mögül. Valahogy éreztem, hogy az a bizonyos "otthon egyedül dühöngök" terv nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy én azt elképzeltem.
• Mondd... - fordultam vissza, s ránéztem régen látott barátomra, akit az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam. 
• Hova mész? - lépett elém értetlenkedve. - Gondoltam, megleplek, és eljövök az előadásra, hogy végre lássalak, elvileg a szereplistán a te neved van feltüntetve...
• Másé a szerep. - jelentettem ki egyszerűen, és megvontam a vállam, mintha egyáltalán nem érdekelne az egész.
• De hát... - összevonta a szemöldökét - miért? 
• Mert nem jártam be próbákra, a rendező pedig másnak adta... - ismét megvontam a vállam, Bree pedig felsóhajtott.
• Buta, buta Adam.. - megcsóválta a fejét egy elnéző mosollyal. - Vigasz-forrócsoki?
• Nem mész az előadásra? - hunyorogtam rá, ő pedig megvonta mosolyogva a vállát-
• Majd akkor, ha téged látlak főszerepben. - mosolygott kedvesen egy kacsintás kíséretében, én pedig csak megráztam a fejemet.
• Menj csak, biztos jó az a másik ba... színész. Miattam ne hagyd ki, jó? - a vállára simítottam, ő pedig elhúzta a száját, és kezdte beadni a derekát.
• Rendben, rendben. Neked nincs kedved...? - intett a fejével az impozáns épület felé, én pedig mosolyogva megráztam a fejem. - Oké. Majd összefutunk, szia. - intett és eltipegett.
• Szia. - mondtam halkan, majd lassan ballagtam haza a sötét utcán, s beléptem a kis, biztonságot nyújtó otthonomba.

Még mindig nem értettem, miért cipelt Crystal arra a meghallgatásra. Mire jó az nekem, hogy benne vagyok egy bandában? A munkámat sem végzem jelenleg rendesen, és most a nyakamba szakad még egy feladat, amit ráadásul nem is akartam... Igaz, talán ez nem teljesen fekete-fehér. Ha nem akartam volna, simán kisétálhattam volna a teremből. De volt valami a zsűriben és az egész szituációban, ami megragadott, és nem engedett el, de nem tudom meghatározni, mi volt az. Talán a hírnév hullámokban rámtörő vágya lappangott bennem, s vonzott a kihívás. Úgy vélem, az életben kockáztatni kell, ha az ember el akar érni valamit. Én eddig túl kevés rizikót vállalhattam, hisz még mindig a porban vagyok, és a félig elvesztett munkámért járó minimálbérből fizetem a rezsit, valamint az ételt, ha meleg kaját akarok, és nem jön át anya vagy Crystal főzni, ugyanis az én főzőtudományom a sima rántottánál megáll. Próbálkoztam levesekkel, sülthússal, de a levesemet még Bridget Jones spárgalevese is lealázza, amiben konkrétan talán a hagymát a növény spárga helyett a kék madzaggal kötötte össze, így az egész egy borzalmas ízű kék löttylett. Na most az én húsleveseb sokkal jobban hasonlított tulajdonképpen bármi másra, leginkább egy tál műzlire, mint levesre. Az íze pedig olyan volt, mintha a zacskóból kanalaztam volna a vegetát. 

Talán itt az ideje, hogy változtassak, mert a változás eljön, ahogy a dal is mondja. A kérdés pusztán annyi: mikor?

Egy hangos sóhajjal löktem be magam után a bejárati ajtót, ajd a zsebemben rezgő telefonomat kaptam a kezeimbe. A kijelzőn lelkesen villogott egy apró, fehér boríték jelezve, hogy üzenetet kaptam, így a megfelelő gombot enyomva nyitottam meg.

"Szia, Adam!

Az e-mail címedre átlőttem pár dalszöveget kottával, nézegesd őket, kérlek.

J."

Jared Averay. Meleg, zöld szempárját láttam magam előtt, s kedves mosolyát, miközben olvastam a rövidke levelet. A telefonom félredobva csentem el a konyhából egy zacskó  chipset, és beültem az asztali számítógép névre hallgató monstrum elé, s megnyitotzam az e-mailjeimet, hogy csekkoljam a dalszövegeket. 

Mind találóak, lényegterörőek, csak kicsit nyersek. A chipses zacskóban turkálva, majd a kihalászott szemeket ropogtatva kezdtem memorizálni a szövegeket csendes magányomban a saját hiányérzetemmel. Anélkül, hogy lenne valaki aki hozzám szól, hátulról átölel, s egy forró csókkal kényezteti nyakam, elcsal a dalszövegek mellől mellől egyenesen meleg karjaiba, melyekkel viaránt a szakadék szélétől, és soha többé nem enged el. Nem enged elesni, lezuhanni a mélybe, csak visszaadja letépett szárnyaimat, s újra megtanít repülni. Mert jelenleg letépett szárnyaim helyén két hatalmas, folyton vérző seb tátong, s nincs senki, ki begyógyítaná. Nem maradt másom, mint az álom, mely széttört, sebzett lelkem romjai közé száműzi tudatomat.

Harmadik díjam!

Nagyon szépen szeretném megköszönni a díjat Beut Lora-nak!

Szabályok:

Köszönd meg annak, akitől kaptad!

Írj 10 dolgot magadról!

Válaszolj 10 kérdésre!

Tegyél fel 10 kérdést!

Küld tovább 5 bloggernek!

Magamról:

Az íráson kívül még rajzolok.

Majdnem 7 éve szerepjátszom

Imádom a masnis dolgokat(hajpánt, öv, karkötő, fülbevaló :D )

Az elismerés motivál arra, hogy folytassam azt, amit csinálok. Úgy értem, ha látom, hogy van értelme. :)

Imádom a vihart, legszívesebben a teraszról, egy esernyő alól nézném az egészet.

Egy üres lap kegyetlenül tud inspirálni! :)

Boldog párkapcsolatban élek a telefonommal.

Idén fogok érettségizni. 

Oda vagyok a párduc és kígyómintáért.

Újabban a Sims 2-vel játszom :D

Válaszok:

Milyen munkát vállalnál, ha nem számítana a fizetés?

Szívesen lennék újságíró, vagy simán csak író, esetleg grafikus.

Csapatban vagy egyénileg dolgozol szívesebben?

A feladattól függ, de általában egyénileg szeretem csinálni a dolgokat, mert tudom, mire számíthatok végeredményként.

Mi motivál?

Ha látom, hogy van valami értelme, másoknak tetszik amit itt művelek, az írás szeretete, és persze a főhős, Adam.

Hol látod magát 3 vagy 5 év múlva?

A közgazdasági egyetem angol nyelvű gazdálkodás és management szakán. Vagy esetleg a sárga házban pontosan az egyetem miatt :')

Mivel töltöd a szabadidődet?

Írok, rajzolok, Sims2zöm, szerepezem, vagy a városban lógok. :)

Ha egy tégla volnál egy falban, melyik tégla lennél és miért?

A legutolsó tégla, amit a kőműves letesz, mert ez egyfajta pont az i-n, ami eltölti a munkást örömmel, mondván, hogy végre befejezte azt a falat :D

Melyik szín lennél és miért?

Fekete vagy fehért, mert mindenhez illenek :D

Milyen állat lennél és miért?

Tigris, mert ez jutott először eszembe :D

Hogyan mozdítanád el a Fuji hegységet?

lépnék egyet jobbra, és a Fuji hegység már is el van mozdulva hozzám képest :'D

Tervezel blogot a közeljövőben?

Fogalmam sincs, jelenleg van a Sleepwalker és a Chokehold, de indítok majd egy g-portalos oldalt, ami blog(sz)építéssel foglalkozik majd. :)

Kérdések:

Melyik dal jellemez téged a legjobban?

Melyik dal jellemezné a blogod a legjobban?

Ha bárhol élhetnél a világon, hova költöznél?

Ha hátralévő életedben csak egy személy láthatnál, ki lenne az? 

Miben más a te blogod, mint a többi?

Mi a hobbid?

Ki a példaképed?

Miért ő a példaképed?

Szívesen lennél példakép?

Mi a kedvenc ételed?

Akiknek küldöm:

• Aubrey
• Carmen
• Lady Rainbow
• Cindy