8. Tündérmese

Pontban kettőkor már Bree háza előtt álltam a rozoga verdámmal. Ritkán használtam a drágát, mivel a színház elég közel volt a házunkhoz, konkrétan tíz perc gyaloglással bőven oda lehet érni, máshova pedig eddig nem jártam el. Kivételt képeznek ez alól ugye a Crystallal való koccanások, valamint a legközelebbi kocsma, ahova egy-egy "harc" után menekültem, ez egyfajta békeidőszak volt ez a háborúban, de végre az egész huzavonának vége. Örülök, hogy nincs több tortúra, ahogy a kicsi kocsim is biztosan boldog, hogy kimozdulhat végre a zord, sötét börtönéből, ahogy én is Rob zárdájából.
Bree gondolom még mindig a haját, vagy a sminkjét igazgatta a tükör előtt, vagy esetleg teljesen kiment a fejéből az egész találkozó, így dudáltam egy rövidebbet. Rövidesen nyílt is az ajtó, és Bree egy pink, térdig érő ruhában lépett ki, amely a melle alatt egy fekete, vékony övvel volt díszítve. Pislogtam párat, mire észbe kaptam, már bent is ült mellettem.

• Szia! - puszilt mosolyogva az arcomra, majd bekötötte magát.
• Hali. Ilyen puccos helyre megyünk? - nevettem halkan, ő pedig megjátszott sértődöttséggel húzta el az orrát.
• Azért, mert te képes vagy melegítőben bálba menni, én még adok magamra. - sandított rám komoran, de én megláttam a szája szélén bujkáló kis mosolyt.
• Melegítőben maximum futni megyek, ne magadból indulj ki. - böktem oldalba vigyorogva, mire ő összerándult egy halkat sikkantva.
• Hé! Ne gonoszkodj, Joshua! - megint a karakterem nevén szólított, úgy látszik rajtam marad ez a név.
• Ó, szóval csikis vagy? - vigyorodtam el ördögien, ő pedig hatalmas, ijedt őzike szemekkel nézett rám. - Nyugi, nem bántalak. - mosolyogtam, majd indítottam ismét a motort, és az útra fordultam. - Na, merre megyünk?
• Mit szólnál mondjuk... - itt hosszabb szünetet tartott, elgondolkozott. Komolyan nem találta még ki? - a Fairy's jó hely. - mosolygott rám szélesen. LA egyik legpuccosabb kávéházát sikerült kinéznie, fogadja szívélyes gratulációmat. Magamban nevettem, miközben egyik régi ismerősöm mondata visszhangzott a fejemben: "Mindent ki kell próbálni!".
• Rendben, legyen a Fairy's. - mosolyogtam rá, majd elindultam az irányába. - A pólót majd hazafele odaadom, jó? Nem felejtettem ám el! - vigyorogtam, ő pedig jóízűen nevetett fel.
• Kellemesen csalódtam, biztosra vettem volna, hogy az este végén, mikor rákérdezek, fülig pirosodva keresed majd a kifogásokat. - cukkolt, én pedig mosolyogva forgattam meg a szemeim.
• Komolyan ennyit nézel ki belőlem? Általában fejben tartom a dolgokat. - mosolyogtam rá, majd ismét az utat figyeltem. 
• Nagyon helyes, Mr. Lambert. - kacsintott rám, én pedig felnevettem a formális hangvételen. Befordultam egy kisebb utcába, és beálltam a Fairy's , idézem, "Csak és kizárólag a tündéri vendégeknek fenntartott" parkolóba.
• Micsoda puccos hely... - forgattam meg mosolyogva a szemem, kiszálltam az autómból, a motorháztetőn átcsusszanva érkeztem meg Bree mellé, és nyitottam ki az ő ajtaját is mélyen meghajolva. - Hölgyem.
• Na jó, értem én, hogy színház, meg minden, de ez kezd kicsit sok lenni. - szállt ki nevetve, én pedig felegyenesedtem.
• Ezek szerint nem sikerült imponálnom neked... - mosolyogtam rá, majd átkaroltam a vállát, és elindultunk a kis kávézóféleségbe. Belépve megszólalt egy aranyos kis csengő, mire szinte a semmiből termett mellettünk egy pincér, aki azonnal egy asztalhoz vezetett minket kedves szavakkal bombázva mindkettőnket, majd a kezünkbe nyomott egy-egy étlapot.
• Hű... - nevetett fel Bree, és lapozgatni kezdte a kis füzetet.
• Itt aztán pörög az élet. -pislogtam párat, majd én is belelapoztam az étlapba, és inkább az italokat nézegettem. Francba, hogy vezetek, és nem ihatok semmi alkoholosat, hogy tompítsam az érzelmeimet legalább egy picikét.
• Nem csigáknak való, az biztos. - ingatta a fejét, én pedig csak elnevettem magam.
• Legalább feledteti a mindennapi gondokat. - mosolyogtam rá, majd ismét az étlapot nézegettem, ahol találtam egy egészen érdekesnek tűnő italt. Azt írja "eper és szőlő összekeverve fagyott joghurttal", ami a Monthy's Python névre hallgat. Mintha Londonban ittam volna ilyet... Azóta sem kóstoltam ennél finomabbat, valami hihetetlen volt. Kár, hogy rohannunk kellett, és nem ihattam meg az egészet...
• Na, választottál már? - vigyorgott rám szélesen, amiből leszűrtem, hogy ő már megtette.
• Igen, én iszom egy ilyen Monthy's Pythont. - mosolyogtam rá. - Te?
• Hm, jól hangzik - mosolygott rám egy bólintással, majd ismét az étlapra nézett - Az én voksom egy Key Westerre esett. - vigyorodott el, én pedig meglestem az étlapban, mi is az. Hasonló, mint az enyém, csak a szőlőt banánnal helyettesítik. 
• Az is biztosan finom. - mosolyogtam rá, majd mikor a pincér felbukkant mellettünk, rendeltünk. 
• Rendeztétek végül a szobatársaddal a dolgokat? - kérdése hirtelen, és élesen hatolt felém, a szemeim pedig a lányra villantak, aki szemmel láthatóan furcsállta a reakciómat. Lehunytam a szemeimet, hogy összeszedjem magam és felvettem egy mosolyt álarcként.
• Valami olyasmi. Hívhatjuk a probléma rendezésének is a dolgot. - láthatólag kíváncsivá tettem, mivel előre hajolva nézett rám várakozással teli szemekkel. Felsóhajtottam, semmi kedvem nem volt regéket zengeni a tegnapi eseményekről, bár kétség kívül ezért hívott ide Bree.
• Figyelek. - ezzel az egy szóval jelezte, hogy ha tetszik, ha nem, ő ki fogja húzni belőlem a dolgokat. 
• Rendben... - vettem egy nagy levegőt, majd belekezdtem a mondókámba.- Már régóta gondjaink voltak, amiket elég sajátos módon oldottunk meg. Naponta többször összeszólalkoztunk, és ez eléggé stresszes volt mindkettőnk számára. Bármire kértem, mindig kitalált valami marhaságot, amivel kibújhatott a felelősség alól, nekem pedig egyre jobban kezdett elegem lenni. Tegnap ezt szóvá tettem neki, erre hozzám vágott egy kisebb szobrot, én pedig kivágtam... Ezzel véget ért a mi kis... "tündérmesénk". - zártam le szimplán a sztorit, ő pedig lassan, de biztosan dolgozta fel a kis összefoglalómat.
• Mit értesz a "sajátos mód" alatt? - könyökölt az asztalra, közben a pincér letette elénk az italokat, amibe bele is kortyoltam, hogy húzzam az időt. Pontosan az az íz, amire számítottam. Az a régi, igazi, Londoni íz. Teljesen elmerültem az élményben, és a nosztalgiában, de Bree felébresztett. - Hé, mit szerelmeskedsz azzal az itallal? - nevetgélt-
• Á, csak nosztalgia. Pontosan ilyet ittam Londonban is. - mosolyogtam rá.
• Értem. Szóval mi van azzal a sajátos módszerrel? - folytatta a kérdezősködést, pedig reméltem, hogy nem firtatja a témát. Tényleg nincs semmi kedvem erről beszélni...
• Bree, nem válthatnánk témát? - kérleltem egy kínos mosollyal, ő pedig elhúzta a száját, majd kelletlenül adta be a derekát.
• Rendben. Ha nem akarod, én nem erőltetem. Nem akarom, hogy rám is úgy kiakadj, mint arra a szőke csajra. - kacsintott vigyorogva.
• Ja, Crystal? Azóta írtam neki egy szerelmes levelet és minden rendeződött. - mosolyodtam el.
• Akkor jó. Egyébként ezt leszámítva aranyosak voltatok. - erre nevetnem kellett.
• Most őszintén, ő mindenkivel aranyos! - mosolyogva emelte égnek a szemeit, majd jelentőségteljesen meredt rám barna szemeivel. - Nem vagyunk együtt, ha erre célzol. - ráztam meg a fejem kerek szemekkel.
• Akkor maga szabad préda, Mr. Lambert. - vigyorgott. De nem neked, kislány.
• Ja, valami olyasmi. - hagytam rá végül egy halvány mosoly kíséretében.

Igazából nem igazán tudtam mire vélni ezt a megjegyzést, csak remélni tudtam, hogy nem próbálkozik majd... ha az eddigi nem számítana annak. Szívesen élnék még az igaziból hónapok óta régen véget ért tündérmesém világában, mint egy alvajáró, anélkül, hogy ebben bármilyen bonyodalom megzavarna.

7. Hattyú

Másnap reggel valami hideg, kemény helyen ébredtem. Fájt mindenem, a nyakam és a hátam elaludtam, ráadásul a combom alatt valami éles tárgy volt, ami valószínűleg egész éjjel bökött. Lassan feltoltam magam ülésbe, és felemeltem a combom, hogy kiszedjem alóla a szúró tárgyat, ami mint kiderült, a kulcsom volt, én pedig az előszobában ültem a földön. Lassan ugrottak be az előző nap képei, és mikor ahhoz a részhez értem, hogy Robot kidobtam, inkább hagytam az egészet, és egy nyögés kíséretében tápászkodtam fel. Elindultam a konyhába, kiöntöttem a tegnapi kávémat, és egy újat csináltam, közben a napi teendőimen gondolkodtam: felhívni Breet, kimosni a felsőt, utánanézni az American Idolnak...
A kávégépem elég lassú szerkezet így kicsit pakolásztam az asztalon, mikor megpillantottam egy kis tárgyat a földön. Összeráncolt szemöldökkel léptem közelebb, és leguggolva fogtam a kezembe az apró szobrocskát, és az emlékek úgy rohantak le, mint egy erős hadsereg a gyenge ellenfelét, s küldtek azonnal padlóra. A kis fából készült hattyú olyan képeket idézett fel bennem, mely újabb sebeket szaggatott megtört szívembe. Rengeteg szép pillanatot, és jelentést hordozott magában. Robert adta nekem az első évfordulónk alkalmából, mikor még kapcsolatunk fénykorát élte. Sokkal több volt ez számunkra, mint egy egyszerű hattyú. Emléke volt ez az első randevúnknak, életem egyik legcsodásabb napjának, mikor a tóparton sétálva etettük a hattyúkat, valamint visszaidézte bennem az első csókunkat is, mely a Fekete Hattyú nevű mesés étteremben történt. A pincér felvette a rendelésünket, majd ahogy távolodtak léptei, Robert finoman a combomra simított, én pedig rámosolyogtam. A szemeiben különös fény csillogott, lassan az arcomra cirógatott, a szemeimbe nézve hajolt lassan közelebb, és... Állj, nem érdekel! Nem akarok rá emlékezni! A markomba szorítottam a tárgyat, majd idegesen vágtam a kukába. Nem kell többé, nincs rá szükségem. Csak a szívemet szaggatná apró darabokra. Két kezemet sajgó fejemre szorítottam, mintha ezzel elmulaszthatnám a fájdalmat, de beletörődve kellett konstatálnom, hogy ez így nem fog menni, ráadásul a tapasztalatok szerint az Aszpirin sem partner ebben a témában. A kávégép egy kattanással adta tudtomra, hogy a barna csodalötty végre teljes valójában, fogyasztható állapotban pihen a poharamban, így fel is kaptam, hogy lassan kortyolgatva várjam a hatását. Az egyik kezemben a koffeinbombám, míg a másikkal az asztalon doboltam az ujjaimmal, próbálva elterelni a gondolataimat vidámabb tájakra a kihalt, sötét, halott kapcsolatom csatateréről. Gyerünk, Adam, gondolj mondjuk... Eddig sikerült eljutnom a fantasztikus tervem megvalósításában, többre nem igazán futotta. Mire gondolhattam volna? Életem minden egyes porcikájához valamilyen módon kapcsolódik ez a borzalom, és én nem tudok előle elfutni, nincsen menedékem. Mit hisztizel? Hisz ezt akartad, nem? Szólalt meg bennem egy kis hang. De, igen, ezt akartam. Vége a szenvedésnek, a folyamatos stressznek, viszont teljesen egyedül maradtam.Van ennek így értelme? Sokszor úgy érzem, bármit tehetek, sosem lesz jó, sosem érem el a célom, mindig lesz az életemben egy olyan elem, egy erő, ami folyton a mélybe ránt, és sírásra késztet. Csak azt nem tudom, miért. Nagyot szusszanva tettem a mosogatóba a bögrém, majd felvonszoltam magam a lépcsőn egyenesen a hálóba azzal a céllal, hogy átöltözzek, de belépve az ajtón hirtelen leblokkolt z agyam, egyszerűen lefagytam. A szoba üres volt. Robert cuccai töltötték meg a kopár falakat élettel, de most mindez hiányzott, és én szinte a senki földjén éreztem magam. Mintha nem lenne többé otthonom ez a hely...

A nagy franciaágyra ülve simítottam végig a finom bársonypaplanon, majd hanyatt feküdtem rajta, és a plafont bámulva próbáltam minden gondolatot kizárni a fejemből. A napi teendők sem érdekeltek túlzottan, legszívesebben aludtam volna egy jó nagyot, és ismét abba a varázslatos álomba menekültem volna, amely még Breenél talált rám. Viszont a kis hang a fejemben, amely folyton hol megrótt, hol latolgatta a lehetőségeimet, hogyan, mibe menekülhetnék, hol noszogatott, hogy végezhetném a dolgomat nem hagyott egy perc nyugtot sem. Talán engednem kéne neki…
Lassan tápászkodtam fel, és magam mögött hagyva az üres szobát ismét lesétáltam a konyhába, a táskámból kiszedtem a pólót, és percek alatt bedugtam a mosógépbe pár hanyagul, spontán összeválogatott gönccel együtt. Beindítottam a mosást, és pár percig némán bámultam a dobban forgó, hánykódó ruhákat, majd megrázva a fejemet indultam a nappali felé, közben teljesen kiment a fejemből, miket kellene ma tennem. Biztosan kiráztam ezt is a fejemből Rob fojtogató emléke helyett. Legközelebb felírok mindent a homlokomra...

• Szia Adam! - hallottam az üzenetrögzítőmet megszólalni. - Bree vagyok. Próbáltalak hívni, de nem veszed fel, így üzenetet hagyok. - Tessék? Ne, várj már! Oda siettem a telefonhoz és felkaptam a telefont.
• Szia, Bree, itt vagyok! - szóltam bele totál rekedt hangon. Reggel óta most szólaltam meg először, ami meg is hallatszott. Pedig már majdnem dél volt...
• Hű, Adam, minden oké? Elég durva a hangod... - kezdett aggodalmaskodni, én pedig egyet krákogtam, hogy ne legyen olyan borzalmas a hangom.
• Persze, minden rendben, nyugi! - Aha, minden rohadtul rendben van. Ennél nagyobb káosz nem is lehetne a lelkemben. De elhatároztam, hogy magamban tartom, és egyszerűen elnyomom, megpróbálom megszüntetni, megfojtani a gyötrődést. Ezúttal tényleg nem engedem, hogy ő győzzön.
• Hát jó. Akkor mikor és hol legyen a mai "randi"? - hallatszott a hangján, hogy vigyorog, és izgatott a találka miatt, én pedig halkan felnevettem.
• Kettőre ott vagyok érted, a helyszínt te találd ki, jó? - éljen a munkamegosztás. Egyébként sem jut eszembe egy jó hely sem.
• Rendben, akkor majd kettőkor közlöm veled. Meghagyom a meglepetés erejét. Ehhez képzelj egy kacsintást. - nevetett fel, mire én is elnevettem magam ismét.
• Oké. Most le kell tennem, van egy kis dolgom itthon. Pár óra múlva találkozunk. Szia.
• Szia, Adam, el ne késs nekem! - nevetgélt, majd letette.

Halkan szusszanva vetődtem le a kanapéra, míg tartott a mosás. Az ölembe vettem a laptopomat, és bepötyögtem a keresőbe az "American Idol" szavakat. Rögtön az első találatra kattintottam, hogy elolvassak róla minden infót. Amikor az előző szériák mentek a TV-ben, néztem őket, de sosem gondoltam bele jobban, hogyan is zajlik például a jelentkezés, illetve a háttérmunkálatok. Iszonyatosan vonz a hírnév, a siker, a színházi munka már nem elég nekem. Ebből csak a számlákat fizetem, mellette nem nagyon futja például egy szép, drága öltönyre. Viszont ha sikerül elérnem az álmom, és csak itt, az Államokban elismert előadóvá válhatok, talán az lehetne a boldogság kulcsa.
Nézzük csak. San Franciscoban is lehet jelentkezni, ami nincs messze. Ott kell kitölteni egy adatlapot, és kapok egy sorszámot. Onnan pedig sima liba. Illetve magán az oldalon is ehet jelentkezni. Még meggondolom, megteszem-e.Az órámra pillantottam, majd unottan battyogtam le a mosókonyhába, hogy kivegyem a mosógépből a tiszta ruhákat, kiteregessek, majd várjam, hogy megszáradjanak. Addig leülhetek megnézni egy filmet, vagy valamit, ami jobban szórakoztat, mint a plafon bámulása, és eltereli a figyelmem a múltról. Mert a tegnap már elmúlt, már történelem, s magával vitte Robert Carvert is.