12. Egy a millió közt

Jareddel elénekelgettük az időt, így a parkból, ahova a kávézóból sétáltunk át, egyenesen a próba helyszínére mentünk. Ő lépett be előttem, ami tökéletes alkalmat kínált arra, hogy végigmérjem, majd megakadt a szemem a már-már rozsdásodó fém ajtón, ami éppen készült kiesni a helyéről. Enyhén elhúztam a szám, majd beléptem utána.

• Csá, srácok! - intett Monte, én pedig csak biccentettem felé udvariasan. Nem igazán ismerem a tagokat. 
• Adammel délelőtt gyakoroltuk a dalokat, szóval álljunk fel és nyomjuk le a Beg for mercy-t! - Jared felvette a gitárját és rám kacsintott. 

Szusszanva léptem a mikrofonállványhoz, majd megkerülve azt álltam meg mögötte. Végigsimítottam a fekete állványon, majd ahogy felcsendültek az első akkordok, lehunytam a szemeim. A dal szuper, a szövege fenomenális. Az összes nyomorom vele az, hogy köze sincs a mostanában megélt eseményekhez, tehát nem igazán tudom mihez kötni. Talán akkor éreztem a dal által leírtakat, amikor Roberttel kezdtünk járni, de az egészet lerombolja az a tudat, hogy az a bizonyos nagy Ő egy önző, bunkó állat. Egy vérbeli paraszt. Vettem végül egy nagy levegőt, elképzeltem, ahogy a színpadon állok. A hatalmas tömeg egy emberként sikítja a nevem. Engem pedig csak az álmom éltet. Erőt ad. A tömeget kényszerítem rá, hogy könyörögjön kegyelemért, értük teszem ki a lelkem. Értük élek minden egyes pillanatban. "The stars collide, they fall to earth alive..." A hangom magabiztosan és erőteljesen csengett. Tulajdonképpen magam is meglepődtem, arra számítottam, hogy minden kipréselt hangért úgy kell megküzdenem, mintha hegyet másznék - ami valljuk be, nem az erősségem. Gyerünk, Lambert. Adj nekik! Mondtam magamnak, kinyitottam a szemeimet és láttam, ahogy a tömeg tombol, ugrálnak, csápolnak és velem együtt éneklik a dalt. Teljesen felvillanyozott a légből kapott közönségem csodás energiája, amit kaptam tőlük, ezzel szimplán félredobva a fizika energiamegmaradás törvényét. Egy voltam a millió közt, s mégis mindenki rám figyelt, én pedig a hangommal okozhattam nekik örömöt. A dal végén visszacsúsztattam a mikrofont a helyére az állványon, majd vettem egy nagy levegőt. Izzadt voltam és ziháltam. Lehunytam a szemeim, megráztam a fejem, hogy valamelyest lerázzam magamról az illúzió hatását, majd a banda felé fordultam, vajon mit reagálnak. Jared épp az állát igyekezett összekaparni, Monte elismerően nézett, a többiek pedig összenéztek, majd úgy meredtek rám, mintha másik bolygóról jöttem volna.

• Ennyire... nem lehetett rossz... - nyögtem fáradtan. Nem kell nekem még egy kudarc. A banda lefoglal, míg a munkahelyemen rendbe nem jönnek dolgok. Ha innen kivágnak...
• Adam, szenzációs volt! - vágta rá Monte, én pedig megkönnyebbülve mosolyodtam el. - Na, miután mindenki összevakarta magát, nyomjuk le a többi dalt. - adta ki Pittman-tábornok a parancsot, mi pedig követtük.

Egészen estig zenéltünk, közben egy falat nem volt a szánkban. De ez egyáltalán nem zavart senkit. Mind a zenéért élünk, ami elragadott, és egy idegen szigetre repített minket, ahol nem volt semmi, csak a zene végtelen öröme. És ez pont elég volt nekünk. Végül, mikor már a gyomrunk korgása túl sokszor játszotta a dobszólót, a gitárosok ujjai haldokoltak, a dobos ütői hajaztak a fogpiszkáló-státuszra, nekem pedig a hangszálaim passzív ellenállást tanúsítottak, így összepakoltuk a felszerelést, majd mindenki ment a dolgára.

• Hé, Adam. - hallottam a hátam mögül egy hangot. Hátra fordulva megláttam Montet, aki egy széles mosollyal nézett rá, én pedig viszonoztam azt. - Van kedved pizzázni egyet?
• Ó, tudod, szívesen mennék, de már terveztem programot ma estére. - mosolyogtam rá bocsánatkérően. - Majd máskor, ígérem, oké? - Monte erre megvonta a vállát.
• Rendben, majd legközelebb. Akkor pá! - intett, majd kiment a rozsdás ajtón.

Nem egészen volt kedvem idegen társaságában tölteni az estém. Monte még javában annak számított. Még talán Jared is, bár róla határozottan többet tudtam, mint a többi tagról összesen. Végül is nem hantáztam akkorát Pittmannek sem, hiszen egy telefonomba kerül és pár perc múlva igaz is lesz, hogy van estére programom. A vállamra kaptam a táskám, melynek a végén ismét a dalszövegek pihentek. A zsebemből előkaptam a telefonom, miközben a nagy, ajtónak álcázott vastömegre rátettem a lakatot, és bezártam. Beütöttem a telefonba Crystal számát, majd a fülemhez emeltem a mobilom, miközben egymagamban lépkedtem a sötét, kihalt utcán.

• Mondd, Csillámpóni. - vette fel Crystal a telefont két csörgetés után. A szokásos csipkelődés, nem is igazán vártam mást.
• Neked is csodás estét, drága, egyetlen Crystal... - mosolyodtam el halványan. Folytattam volna a mondókámat, de a szőkeség persze, hogy közbeszólt.
• Na, csak nem jobb kedved van? - lelkesedett. - Bejött a banda? - érdeklődött, és a hangján hallani lehetett, hogy vigyorog. 
• Igen, a banda szuper. Lenne kedved bulizni egyet? Majd ott mesélek. - tértem a lényegre. Nincs kedvem számlát csinálni magamnak, csak mert Crys nem képes megvárni, mire kinyögöm, mi a bajom, hanem inkább telefonos traccspartit kíván tartani.
• A szokásos Lambert bekarmol, White hazacipeli dolog? - sóhajtott egyet a telefonba drámaian. Mintha meghatna.
• Igen, valami ilyesmi lenne a terv... - elhúztam a számat, ő pedig ismét nagyot sóhajtott. - Ne már, tudom, hogy rohadtul élvezed, hogy a legbelsőbb titkaimat is kinyökögöm neked masniba gabalyodott nyelvvel...
• Jó, jó, igaz! - nevette el magát. - A kedvencem az volt, amikor...
• Oké, Crys, akkor tízkor a Cyrano előtt! - vágtam közbe, mielőtt ismét elmesélné, miket dumáltam arról az elméletemről, hogy Rob biztosan a sok kivitől lett bunkó és önző. Csak tudnám, honnan vakarok össze ilyen elmeháborodott sztorikat.

Mikor hallottam Crystal beleegyező megnyilvánulását egy morranás formájában, letettem a telefont és a zsebembe csúsztattam. Út közben bementem egy non-stop pizzázóba, és elvitelre kértem a songoqu csodájukból elvitelre. Út közben be is tömtem az egészet, majd ledobva a táskám indultam a fürdőszobába. Ledobáltam a ruháimat, majd a zuhanytálcára léptem, és megnyitottam a csapot. A zuhanyrózsából áldásként hullott rám a kellemesen forró víz, mely elmosta minden gondolatomat. Erre a pár percre kicsit kiürítettem a fejem, és csak élveztem, ahogy a víz végigperzseli a bőrömet. Bő tíz perc után kezdtem csak meg azt a bizonyos "tényleges mosakodás" fázist, majd egy törölközővel  derekamon léptem ki a zuhanyzófülkéből. Megborzoltam nedves hajamat, majd a szobámba lépdelve kaptam ki a szekrényből egy térdig érő, éj fekete farmert és a kedvenc, Queen-es pólómat. A hajamat gyorsan átvasaltam, hogy mégis álljon valahogy, és ne úgy nézzek ki mint a sarki csöves akinek egy gólya vert fészket a hajába...

A telefonomat és a tárcámat a zsebem mélyére süllyesztettem, majd útnak is indultam. Kocsit nem vittem, hisz Crys a szomszédba is autóval közlekedik, magyarul ha annyira sikerül bekarmolnom, hogy járni sem tudok, úgyis haza visz majd. Zsebre tett kezekkel, szapora léptekkel haladtam a disco felé, remélve, hogy nem akadok össze senkivel. Hollywood, a mesés Hollywood, amelynek megvannak azok a bizonyos környékei, amelyet az elit messzire kerül, helyette méregdrága, kacsalábon forgó palotáknak a rezsijét fizetik. Meg is értem őket, hisz én sem szívesen akadok össze itt senkivel, mert hét szentség, hogy elkezd kötekedni, mert van két szemem, orrom szám, végtagjaim. Nem tetszik neki, hogy embernek nézek ki. Hogy létezem, hogy lélegzem, hogy lüktet a vér az ereimben. Isteni lenne, ha én is azzal kereshetném a kenyeremet  hogy ezrek előtt éneklem a saját dalaimat, és nem azzal, hogy a színházban adok elő a családomon kívül hat embernek, ebből három morcos gyerek, mert a szülei rángatták el a televízió elől, hogy egy kis kultúrát verjenek belé. Persze néha bővül a közönség két betegen mosolygó felnőttel, valamint a hozzájuk tartozó szintén morcos kölykökkel, akiknek a szüneten kívül az egyetlen örömük ebben a pár órában a színészek baklövései. 

A parkolóban futottam össze Crystallal, aki egy nagy mosollyal és egy öleléssel üdvözölt, majd a csuklóm köré fonva ujjait vonszolt is be az épületbe a villódzó fények közé a hangos zene világába, ahol a gondolataidat sem hallod. Nem bántam, minél előbb kezdődik a parti, annál jobb, annál több idő marad szórakozni, ha idő előtt ki nem ütöm magam. Bár a mai napon nem vagyok biztos benne, hogy terve kéne iktatni a dolgot.
A zene dübörgött, az endorfin ismét száguldani kezdett az ereimben. Sötét sziluettek táncoltak és csápoltak egy emberként. Néhánynak a reflektorok megvilágították az arcát egy-egy pillanat erejéig, s az arcukon tükröződött a zene és a tánc határtalan, végtelen élvezete. Crystallal persze az első utunk a bárpulthoz vezetett, ahol az általunk ismert legütősebb koktéllal indítottuk az estét. A kommunikációnk - mivel a gondolatainkat sem hallottuk - kimerült a mutogatásban, illetve a mimika használatában, ami elég nehézkesen ment a harmadik kör után.
A cikázó fények hirtelen egy arcot világítottak meg. Azt az arcot a millió közül, amely rémálmaimban köszön vissza, és harap ki egy újabb darabot a szívemből akárhányszor meglátom. A világ forgott körülöttem, a fények, az emberek lelassultak, a zene teljesen elhalkult. Az arc pedig egyre csak közeledett, ragyogó vigyora sértette a retinámat, pupillám egyre erősebben igyekezett kizárni minden egyes fotont. Nem akartam sem látni, sem hallani. Vagy egyáltalán létezni. Émelyegtem, a fejem mintha hirtelen tíz kilóval nehezebb lett volna, a lábaim pedig egyre gyengébbek. A térdeim képtelenek voltak megtartani a súlyom. Lassan zuhantam a földre, s ahogy a fejem a kemény padlónak ütközött, minden elsötétült, s a világ is elcsendesült.
Másnap reggel kegyetlenül sajgott a fejem. A fejem fájt, ahol tegnap bevertem. Lassan próbáltam megmozdulni. Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet, s megnyugodva konstatáltam, hogy a saját szobámban vagyok. Harcok árán sikerült alkartámaszba helyezni magam, s lassan oldalra pillantottam. A látvány, ami elém tárult leírhatatlan érzéseket keltett bennem. Az arc... Az az ismerős, borzalmas arc, mely legszörnyűbb rémálmaimban kísért, s tart terrorban. Nem kaptam levegőt, a tüdőm egyszerűen nem működött, mintha egy úthenger állna a mellkasomon. Elnyílt szájjal bámultam a mellettem fekvő alakra. Féltem. A gyomrom görcsben volt, a bizonytalan jövőképem csak rontott a helyzeten. Nem érdekeltek a hogyan-ok, és hogy Crystal mégis mi a tetves nénikéjéért hagyott így cserben, hol volt akkor, amikor szükségem volt rá, miért adta az életemet egy ilyen alak kezébe. Csupán egyetlen, kulcsfontosságú kérdés keringett a fejemben: Most mi lesz?