13. - Menekülés

A vastag köpenyem alatt csupán egy térdnadrág volt rajtam, úgy álltam Crystal háza előtt, s megállás nélkül kopogtattam nála. Egyre hangosabban vertem az ajtaját, s percek múlva végre kinyitotta. Rózsaszín szívecskés hálóingjében és kócos hajával egészen máshogy festett. Normál esetben ez nevetésre késztetett volna, de ebben az idegállapotban szimplán bevágtattam mellette az előszobába.

• Adam...? - kérdezte kómásan, majd becsukta helyettem az ajtót és megdörzsölte a szemeit. - Mi a francot keresel itt - a falon lévő órára pillantott, majd a szemöldökét ráncolva nézett rám - hajnali hatkor?
• Kérdéseim vannak, Crystal! - fordultam felé, majd fel-alá kezdtem járkálni. 
• Oké. Mit álmodtál, és miért én vagyok érte a hibás...? - kérdezte unottan, majd a bolyhos papucsában lassan a konyhába csoszogott.
• Tudod, én lennék a legboldogabb, ha csak álmodtam volna. - kezdtem halkan morogva. Ne ordíts Adam. Próbálj meg halkan beszélni. Igyekeztem kontrollálni magam.
• Kifejtenéd, hogy mégis mi a nyomorod? Reggel van nekem a találós kérdésekhez... - dünnyögte, miközben a két kezével a szemeit dörzsölgette.
• Hogy hagyhattad!? - kérdeztem széttárt karokkal, hangosan, ő pedig csak nagyokat pillázott, mintha lövése sem lenne a helyzetről.
• Adam.. először is, halkabban kiabálj. Másodszor, mi van? - ráncolta a homlokát. Ilyen nincs. Nem hiszem el. Komolyan nm emlékszik, vagy csak tagadja?
• Tudod ki mellett ébredtem ezen a verőfényes reggelen? - kérdeztem ironikusan. Nos, verőfényesnek nem mondanám, hiszen még mindig nem kelt fel a Nap...
• Aha. Szóval nem repkedtél örömödben... - elhúzta a száját, és elgondolkozva bólogatott, a megállapítást pedig kétség kívül magának tette.
• Mi az, hogy nem repkedtem örömömben!N - kérdeztem ismét emelt hangon és tagoltan. - Az az ember évekig csak... -nem folytattam, inkább egy másik mondatba, illetve kérdésbe kezdtem. - Miért kellett volna örülnöm annak a rohadt diktátornak!?
• Hát, tudod, Adam... tegnap nekem nem az jött le, hogy lenne bármi ellenvetésed. - Állj. Micsoda? Tegnap? Ráncoltam a szemöldököm, Crystal pedig minden egyes kérdésemet tisztán leolvasta az arcomról, és sóhajtva fogott bele a történetbe. - Igen, tegnap este bulizni voltunk. Körbe néztem, te valahol tőlem méterekre roptad, aztán egyik pillanatról a másikra tűntél el. Persze, hogy túl sokat piáltál. Nem elég, hogy egy értelmes betű nem jött ki azon a cunci szádon, engem leosztottál, hozzátenném, fogalmam nincs, mi nyomorod volt. Aztán Robot átkaroltad és magyaráztál neki. Végül közölte, hogy hazamentek. Hozzád. Te idétlenül vigyorogtál. Mondtam, hogy nem jó ötlet, és ki intett le engem? Naná, hogy te. Szóval kuss van, Lambert, én megpróbáltam, te voltál atom részeg. 

Ahogy hallgattam Crystal sztoriját, egyre nagyobb mértékben torzult el az arcom. Én? Annak a tetűnek a karjaiban? Vigyorral az arcomon!? Hogy lehettem ennyire idióta? Elviekben még részegen is zsigerből elutasítanám, olyan szintű utálatot érzek iránta. A legvadabb álmaimban sem tudtam ennél borzalmasabb ébredést elképzelni. Egy olyan ember mellett, aki évekig a Mennyország helyett a földi Poklot teremtette meg számomra, hogy beletaszítson és ott uralkodjon rajtam, mint egyetlen alattvalóján. Nem eshetek ismét a csapdájába, nem lehetek ismét a foglya. Csak elnyílt szájjal csóváltam a fejemet, Crystal pedig felvont szemöldökkel figyelte az arcomat.

• Valami hasonló fejet produkálhattál tegnap is. - szikrákat szórtak a szemeim, ahogy kimondta a csipkelődő megjegyzést. Összepréselt ajkakkal figyeltem szinte már fújtatva. - Jól van, jól van, nyugodj már le...
• Ahelyett, hogy segítenél valahogy kimászni ebből... nyakig pácban vagyok, te pedig itt viccelődsz. Ez. Nem. Vicces! - tagoltam neki a mondatot, hogy minden egyes szót felfogjon belőle.
• Adam, már megint kiabálsz! - emelte fel az egyik kezét jelezve nekem, hogy csukjam be a szám és lehetőleg hallgassam végig. - Mondd, szerinted az ordítozástól jobb lesz? - felvonta a szemöldökét, majd azonnal lelegyintett. - Állj, ne válaszolj.
• Nem megyek haza. Esküszöm, nem megyek haza... - kezdtem fel-alá járkálni. Crystal pedig szemmel láthatóan kiválóan szórakozott rajtam. Mint minden alkalommal, hisz rólam köztudott, hogy pontosan olyan jól kezelem a szerelmi konfliktusokat, mint amilyen zseniálisan főzök. Egy egyszerű tojásrántottával képes vagyok magamra gyújtani a házat.
• Tehát Nem mész vissza a saját házadba,inkább elmenekülsz, mert hazavitted bekarmolva az exedet? - vigyorgott rám szélesen. - Remélem hallod, mennyire nevetséges.
• Hallom, hallom. - morogtam durcásan. Crystal pedig naná, hogy kiválón szórakozott rajtam. A legszomorúbb, hogy igaza is volt, tényleg rendkívül nevetséges az, amit művelek. De hogyan is mehetnék vissza hozzá? Én érezném magam rosszul, és én nem mernék a szemébe nézni, míg ő nagyokat hahotázva, emelt fővel távozna. Vagy az is lehet, hogy olyan, mint a pók. Az egyik pillanatban még a plafonról lógva himbálódzik a fejed felett, de percek múlva már nyoma sincs...
• Szerintem menj vissza, és csinálj neki reggelit. - dőlt a falnak elgondolkozva, miközben vasalt, hidrogén szőke tincseit hátradobta. A szemeim rávillantak, s ha a puszta tekintettel gyilkolni lehetne...
• Crystal... - kezdtem halkan, közben az orrnyergemet masszíroztam, hátha sikerül lenyugodnom, és összeszedni a gondolataimat. - Belehalnál, ha hasznos tanácsot adnál? Nem azért fordultam hozzád, hogy cirkuszi majmot játsszak neked, akin jól elszórakozol...
• Igazából arra gondoltam, hogy főzz neki. Mivel gasztrozseni vagy, úgy is sikerülne megmérgezned, legalább nem lenne több gondod rá... - nagyot szusszantam. Esélytelen, hogy vele bármire is menjek.. - Komolyra fordítva a szót.. - kezdte, s a hangján hallatszott, hogy talán van remény arra, hogy valami értelmes dolog is kicsusszanjon a száján. - Szerintem menj haza. Ne érdekeljen ott van-e. Az a te házad, hibáztál, hogy beengedted, de még mindig kidobhatod a francba. Vili? - felemelte az egyik szemöldökét, én pedig tátott szájjal meredtem rá. Értelmes tanácsot adott, viszont én nem akartam ezt végigcsinálni... 
• Te jó ég... - foglaltam össze három egész szóban az összes kérdésemet, kijelentésemet és felkiáltásomat.
• Szedd már össze magad, mutasd meg, ki a ház ura. - kacsintott rám. Átkarolt és az ajtó felé terelt. - Engem pedig hagyj aludni. - A szokásos Crystal-féle hátsó szándék nélküli jó tanácsok, amik nélkül egyszerűen üres az életem.
• Rendben... -sóhajtottam, majd sarkon fordulva indultam el kifele. - Bocs, hogy zavartalak. - néztem vissza a küszöbről, majd a kis papucsomban és a köpenyemben léptem ki ismét az utcára.

A nap már felkelt, s az égről szórta szikrázó sugarait, melyek égették, perzselték bőröm, miközben nagyokat nevetett rajtam.  Hogy lehettem ekkora marha? Még ha részeg is voltam... Fogalmam sincs arról, hogy hova is raktam az eszem, ami tárolja a fontos információkat, mint például az, hogy Robbal a legszörnyűbb rémálmaimban sem akarok találkozni, nem hogy még mellette ébredni! Megálltam a házam bejárati ajtaja előtt. A kilincsért nyúltam, s mielőtt hozzáérhettem volna, nyílt az ajtó, s mögötte Rob kissé ijedt arcát találtam, mely egy pillanat alatt vált önelégültté.

• Mi van, Lambert, elmenekültél? - dőlt az ajtófélfának. Valószínűleg ki akart slisszolni a házamból, de tervet változtatott, és úgy döntött, játszik velem.
• Tágulj innen. - morogtam neki sötéten, az ő vigyora pedig csak még szélesebbre húzódott.
• Kényszeríts! - nevetett az arcomba azzal az idétlen vigyorával, én pedig lehunytam a szemeimet. Csigavér, Adam, ne veszítsd el a fejed... - Na? Puhány vagy, mi, Szájhős? - Itt borult el az agyam. 

Nem érdekelt, Robert Carver mennyivel erősebb nálam, megragadtam a tarkóját, és kirántottam a járdára. Le akartam vágni a földre, de ő túl biztosan állt. Kicsavarta a kezemet, majd egy jól irányzott ütéssel vágott állba, s helyette az én fejem koppant a járdán. Minden egy szempillantás alatt sötétült el, mint amikor a színházban leengedik a függönyöket, s a színpadot már semmi sem világítja meg. Elvesztettem az eszméletem. Az öntudatlanság egyik legmélyebb szintjére menekültem...