3. Árny

Este nyolcat mutatott az ágy mellett álló éjjeliszekrény tetején lévő digitális óra. A halántékomat maszíroztam, Rob pedig mellém ült. Nem hiszem el, hogy az a gyógyszer, amit az egekig magasztalnak a debil reklámokban, ráadásul egy vagyonba kerül, képtelen hatni a szervezetemre! Robnak dőltem, ő pedig magához ölelt. Felemeltem a fejem, és az állára pusziltam.

• Bűntudatom van... - sóhajtottam, ahogy visszagondoltam a mai napra.
• Miért, Szívem? - az also ajkam beharaptam, mikor kimondta a "Szívem" szót. Elmosolyodtam, majd felszusszantam.
• Tudod... Crystalt csúnyán ott hagytam a kávézóban. Biztosan megbántottam.
• Ugyan, hisz ismer téged... - legyintett, én pedig kérdően pillantottam rá. - Tudja, hogy sosem bántanád, Ad. Csak ember vagy, és kiborultál. Igazam van? - mosolygott.
• Tudnám, hogyan ismersz ilyen jól. - mosolyogtam. Pontosan gy volt, ahogy mondta... Kiborultam, elegem volt... 
• Öt év az öt év. - beletúrt a hajamba. - Tudom, hogy ezt is szereted... Na meg ezt... - a kezével finoman simított az oldalamra, majd végig a combomon. Az ölébe pakoltam a lábaimat, ő pedig folytatta a szavak nélküli felsorolást, amit egy finom csókkal fejezett be. Nem bírtam nem belekuncogni a csókba.
• Most én jövök. - motyogtam még mindig csókolva Robot, majd ledöntöttem az ágyra, és a nyakába csókoltam. - Szereted, amikor a nyakadba csókolok. De nem mindegy, hol. Pont itt. - csókoltam meg ismét a jobb oldalán. - Szereted... - hajoltam a füléhez - ha ilyen hangon duruzsolok a füledbe. Illetve... - végigsimítottam a mellkasán - Ezt is... - az egyik tincsét a mutatóujjam köré tekertem, majd hosszan megcsókoltam mosolyogva. 

Rob a derekamra tette az egyik kezét, majd lebirkózott, felettem támaszkodva villantotta meg azt a bizonyos édes, játékos mosolyát, amit annyira szerettem. Felnevettem, és magamhoz húztam, megöleltem. Olyan jól éreztem magam abban a pár percben, annak ellenére, hogy a gyógyszert a szervezetem figyelmen kívül hagyta.

• Hívnom kellene Crystalt... - suttogtam halkan Rob fülébe, ő pedig halkan felmorrant.
• Nem, szerintem nem kéne. - motyogta, miközben csókolt, én pedig kuncogva viszonoztam, majd óvatosan eltoltam.
• Rövidre zárom, utána innen folytatjuk! Ígérem, Egyetlen. - az arcára simítva néztem a szemeibe egy mosollyal. Olyanok voltunk ezen az estén, mint régen. A két gondtalan bolond, akik jobban szeretik egymást mindennél.
• Na menj... De siess ám vissza! - mosolyogva engedett el Rob, én pedig felkelve siettem le a telefonomért.

 Nem volt kedvem reggelig traccspartizni, így inkább küldtem egy üzenetet, melyben "esedeztem" a bocsánatáért. Szinte azonnal kaptam meg a válaszát egy szív formájában. Elmosolyodtam, majd kóvályogtam is felfelé a lépcsőn Robhoz. Rám pillantott kíváncsian, én pedig kacsintottam egy féloldalas mosollyal. Kuncogva húzott magához, és forrón megcsókolt.

• Szeretlek... - dünnyögtem, mielőtt a hajába markolva viszonoztam volna, ő pedig elvigyorodott. - Gyere, menjünk aludni... Holnap fellépés. - mosolyogtam, és nem telt bele sok időbe, közös zuhanyzás, és egymás öltöztetése után kifliben aludtunk, mint a bunda...

Reggel az ébresztőm  kezdett visítani a fülemben. A fejemre húztam a párnám, de idegesen kellett beletörődnöm, hogy ez sem segít. Hol van egy nyomorult kalapács? Esetleg balta, vagy csákány, amivel ripityára törhetem ezt a vackot? Egy ideig csapkodtam az éjjeliszekrényem tetejét, mire megtaláltam a vinnyogó eszközt, majd gombkeresés helyett kiráztam belőle az elemet, így ketyegni sem tudott. Ezt neked, kis rohadék! Mintha annyira érzékenyen érintene bármi is egy vekkert.
Nos, "öt perc" lustulás után jóformán kiestem az ágyból. Rob még aludt, mint a bunda. Olyan szerencsés, hogy nem ébred fel ilyenekre! Mondjuk ez lehet hátrány is... Ha esetleg nem kel fel, amikor kellene, úgy elkésik, mint a fene. Alig emlékszem a reggelre, automatikusan kezdtem készülődni, lemostam a körömlakkom, majd elkezdtem szürcsölgetni a harmadik pohár kávémat.

• Egyszer emiatt visz el a szívroham. - ült le velem szemben Rob, én pedig féloldalasan elmosolyodtam.
• Szeretnéd, mi? - erre csak megforgatta a szemeit.
• Nem vagy vicces. Komolyan mondtam. - megint elővette Carver professzort...
• Én is. - kacsintottam - Egyébként... Ma este fellépésem lesz.
• Ezt jókor közlöd. - megvakarta a tarkóját és elhúzta a száját.
• Az utóbbi időben egy előadáson sem voltál ott, minek jelentsem be hamarabb? - hátra dőltem a széken, és rá néztem, de ő csak megforgatta a szemét.
• Tudod jól, hogy mindig meg van rá az okom, hogy miért nem érek rá!
• Igen? Nos, tudtommal mára nem terveztél semmit. - felvont szemöldökkel néztem rá.
• Ami azt illeti... - kezdte volna, én pedig egy hangos morgással reagáltam le azt, amit mondani készült.
• Hallgass már végig... - tette a homlokára a kezét, és az én dühös arcomat nézte.
• Mit? Hogy mész virágokat szedni az erdőbe Hófehérkével!?
• Orvoshoz megyek, ember! 
• Igen? Milyen orvoshoz? - előre dőlve könyököltem az asztalra.
• Beutaltak szemészetre. Éppen ideje elmenni.
• Igen? Hol van a beutaló? - néztem egyenesen a szemeibe, ő pedig csak tanácstalanul nézett rám. Régiek, mi? - vetettem oda, majd felkaptam a kabátomat, a telefonomat és a tárcámat zsebre téve léptem ki az ajtón, amit be is csaptam magam után.

Idegesen, dühösen meneteltem a hideg utcán, ordítani volt kedvem, de nem tehettem. Egyszerűen csak nem. A tehetetlen düh pedig egyre jobban fortyogott bennem. Utálom... Hazudik nekem, holott pontosan tudja, hogy átlátok rajta, mint a szitán. Patakokban folytak a könnyeim, a semmi közepén akartam lenni, nem tudni magamról, és zokogni. Sírni, bőgni, ordítani torkom szakadtából, mert úgy éreztem, senkim sincsen... Crystalt hívhatom egyáltalán? Inkább valami pszichiáter, aki felír happy bogyókat ilyen esetekre. Vagy hipnotizál, bármi!
Istenem, hol van már az a két bolondos fiatal? Mikor, hol, hogyan rontottuk el ennyire? Nem ő van nekem megírva? A francba is, fogalmam sincs, hova mehetnék most. Nagyot sóhajtva rogytam le a mellettem lévő padra, hogy tegyek egy próbát, és lehiggadjak. Nem fűztem hozzá túl sok reményt.
A telefonom kijelzőjére pillantva idegesen konstatáltam, hogy a fellépésig három óra van vissza, ami annyit jelent, hogy két óra múlva már javában próbálnunk kell. Mondhatom, rengeteg kedvem volt hozzá, de valamiből fizetni kellett a számlákat. Lehunytam a szemeim, hogy a darabra koncentrálva végigpörgessem a szerepem kritikus részeit, de valamiért barna tincsek, majd egy ismerős arc úszott be a képbe. Mintha aludnék, és hipnagóg jelenségeket tapasztalnék, hallottam a nevemet az ő hangján... Mi a franc van velem?
Kinyitottam a szemeim, hogy kifújjam a levegőt, de az bent rekedt, ugyanis két kék szempárral néztem farkasszemet. Képzelhetem az arcomat, milyen fejet vághattam, hisz Bree felnevetett, majd leült mellém.

• Bree! Ho...hogy kerülsz ide? - igyekeztem természetesen mosolyogni.
• Csak sétáltam egyet, és megláttalak. -mosolyodott el szélesen.
• Ennyire megmaradt az arcom? - nevettem. 
• Ez az arc? Még jó. - megráztam a fejem mosolyogva.
• Na, hogy van a legszebb pincérlány? - felé fordulva támasztottam meg a fejemet a kezemmel, ő pedig mintha picit elpirult volna.
• Jól, köszöni. És a legjóképűbb pasi? - mosolygott, igyekezett magabiztosnak látszani.
• Brad Pitt? Nem tudom, gondolom jól. - vigyorodtam el, ő pedig elnevette magát.
• Rád gondoltam!
• No, bókolunk? - nevettem fel. - Megvagyok, köszönöm. Ma délután lesz egy előadás a színházban. Előadjuk A tíz parancsolatot. Eljössz?
• Komoly? Persze! - vigyorgott, mint a tejbe tök. Meddig játszom majd neki ezt a szerepet? - Hánykor?
• Négykor. - kacsintottam.
• Rendben, ott leszek. - bólintott boldogan, majd a kezembe nyomott egy cetlit. - Azért ha gondolod hívj. - nyomott az arcomra egy puszit, majd integetve elszökdécselt.

Atya isten... Nevetnem kellett. Tényleg ennyire bejönnék neki? Pont én? Egy húszas éveiben járó meleg pasi? Tetszett a dolog, nem tagadhatom, bár kételkedtem abban, hogy jó ötlet lenne megbántani. Nagy levegőt vettem, majd lassan fújtam ki, miközben felkeltem a padról. Haza kell mennem, vissza abba az ismét csatatérré váló házba, amit egyre kevésbé szeretek. A franc enné már meg az egész kapcsolatot, a sok veszekedést, mindent, ami ehhez tartozik. Jó lenne visszamenni az időben öt évet, és messziről elkerülni Robot. Vagy megtudni, hol baltáztuk el ennyire a dolgot, és hogyan lehetne helyre hozni. Ha ezt nem tudjuk meg, akkor folytatjuk azt, amit eddig, csak magunk alatt vágjuk a fát, miközben tönkretesszük, marjuk egymást.
Tervem ellenére fogtam magam, és elindultam a másik irányba. Kit érdekel Rob? Kit érdekel a nyomorult kapcsolat, meg a dühkitörései? Menjen a francba, elegem van... Inkább elmegyek Szibériába új életet kezdeni a jegesmedvékkel... Még az is jobb... Nagyot sóhajtva léptem be a város központjában elterülő parkban, sétáltam el a sárkányt eregető kisgyerekek, kutyát sétáltató párok, és sakkozó idős emberek mellett, akik boldognak látszottak. S talán azok is voltak. Én voltam az egyetlen sötét, borongós, szomorkás folt abban a boldog mosollyal teli parkban. Lassan lépdelve kiértem a parkból, s a buszmegálló oszlopára függesztett plakát megragadta a figyelmemet.

"Jön! American Idol 8! Úgy érzed, te vagy a következő American Idol? Itt a lehetőség!"

Közelebb lépve elolvastam a részleteket, az emlékezetembe véstem. Habár csak a színházig jutottam, egy próbát megér. Lehunytam a szemeim, elképzeltem a nevemet kivilágítva, láttam magam a színpadon, szabadon, táncolva, játszadozva a közönséggel, akik szinte az agyukat eldobják. Egy apró mosoly suhant végig az arcomon, mikor visszacsöppentem a hideg valóságba. Akkor is megcsinálom.... Nagy levegőt véve, ezzel a gondolattal lépdeltem a színház felé, hogy felvegyem Joshua szerepét, és pár órára valaki más lehessek, mint az az oda nem illő, sötét árny a vidám utcákon...

Első díjam!

Hali!
Megkaptam az első díjamat, nagyon szépen köszönöm Beut Lorának! <3

Szabályok:
1) Írj magadról 11 dolgot
2) Válaszolj 11 kérdésre
3) Tegyél fel 11 kérdést
4) Küldd tovább 11 embernek

11 dolog rólam:
1) Félig örmény vagyok
2) Van egy kutyusom
3) Rajzolok, a sulimban volt is kiállításom
4) Nem szeretem a nevem
5) Több, mint három éve vagyok Glambert
6) Ha valakit hatalmas masnival a fején látsz, biztosra veheted, hogy én vagyok az ;)
7) Rettenetesen lusta vagyok
8) Az angol nyelv megszállottja vagyok
9) Minden vágyam megtanulni tudatosan álmodni
10) Ha fáradtan felpörgök, gyilkos mennyiségben dől belőlem a tömör hülyeség
11) Imádok Guitar Herozni

11 kérdés:
1) Ha választhattál volna előző éltedben milyen állatnak születtél volna?
×Fekete párducnak!
2) Mi ihletett meg a történetedhez?
×Adam Lambert :)
3) RTL vagy TV2?
×TV2
4) Kedvenc virágod?
×Rózsa :)
5) Kedvenc könyved?
×Több van, de talán Szurovecz Kitti - Gyémántfiú
6) Kedvenc íród/írónőd?
×Szurecz Kitti
7) E/1 vagy E/3?
×Mindenképpen E/1
8) Rap vagy Hiphop?
×HipHop
9) Kedvenc Görög istened?
×Zeusz
10) Szoktál számítógépes játékokkal játszani?
×Régen játszottam a Synthesia nevű zongoraprogrammal, de ma már inkább a blogjaimmal töltöm az időmet. :)
11) Ha kívánhatnál egyet mi lenne?
×Az, hogy legyen még mondjuk 10 kívánságom. :P

Kérdéseim:
1) Mióta írsz?
2) Mit szeretsz hangsúlyozni a történetedben?(cselekmény, lélekállapot, stb...)
3) Mi adott ihletet a megírásához,
4) Van példaképed? Ha igen, ki az, és miért?
5) Mit csinálsz szabadidődben?
6) Kedvenc könyved?
7) Hol élnél legszívesebben?
8) Mi a legjobb tulajdonságod?
9) Legrosszabb tulajdonságod?
10) Rock vagy Electro?
11) Mi a legfőbb célod az életben?

Akiknek küldöm:
http://csillampor-alice.blogspot.hu
http://uinthemirror.blogspot.hu
http://enemyorlover.blogspot.hu
http://onedirectionwithdasie.blogspot.hu
http://szeretlekidiot.blogspot.hu
http://astraylovehu.blogspot.hu
http://ejjelnappalszerelem.blogspot.hu
http://meandmybestfriendwith1d.blogspot.hu
http://themystichouse.blogspot.hu
http://onedirectionfanfictionazy.blogspot.hu
http://shutthedoorandturnthelightsoff1dhu.blogspot.hu

2. Játék

A délelőtti esős idő szerencsére átfordult naposba. Éppen a kanapén ültünk Robbal, és valami idétlen brazil szappanoperát néztünk, közben nagyokat nevettünk azon, hogy a szereplők szinte megfulladnak levegőhiányban, mire kinyögik a másik nevét. Kettőnk között volt egy hatalmas tál popcorn, amelyből mind a ketten vígan csipegettünk. Az ölembe vettem a rágcsálni valót, majd közelebb húzódtam Roberthez, aki átkarolt izmos karjával, én pedig neki dőltem. Éppen csak lehunytam a szemeim, máris csörrent a telefonom. Halkan nyögve nyúltam a rezgő, zenélő készülék után, hogy felvegyem.

• Igen? - tettem a fülemhez az 'e' hangot elnyújtva, így valószínűleg csak ennyit hallott belőlem, de pontosan ki tudta venni, mit akarok, akárki is legyen az. Hiszen csak nem szólok úgy bele a telefonba, hogy "nem"...
• Ma sem vagy szomjas, mi? - nevetett Crystal a vonal másik végén.
• Másnapos, jó? - húztam fel az orrom sértődötten.
• Ja, hogy részeg tegnap voltál! Rendben - nevetett hangosabban, én pedig eltartottam a fülemtől a telefont. Robhoz hajolva nyomtam egy puszit a szája szélére, belesimítottam a hajába, majd a konyhába sétáltam trécselni.
• Had tippeljek. Megint hajba kaptatok, és most szent a béke?
• Ja, valami olyasmi. - ejtettem meg egy halvány mosolyt. Általában ő volt az első, akinek elmeséltem a kirohanásainkat. Pontosabban ő volt az első, aki kiszedte belőlem.
• Na halljam, most ki és min akadt ki, hány kerámia tört szét, hol? - érdeklődött kissé gúnyosan. Nem vicces, ezek igen is komoly dolgok. Amik fájnak...
• Crys, ehhez most nincs kedvem... - sóhajtottam kissé nyafogva, és még midig fájó fejemre tettem a kezem.
• Jó, jó. Befejeztem. - kuncogott. Semmit sem vesz komolyan? - Nyílt egy új kávézó, van kedved kipróbálni?
• Persze, persze. Mikor? - nem, nincs kedved. De inkább beadom a derekam, úgy is addig nyaggat, amíg el nem megyek. Túl jól ismerem.
• Kettőt tippelhetsz. - kuncogott fel sejtelmesen.
• Jó, értem. Máris indulok. - letettem a telefont, bevettem egy aszpirint, majd Rob arcára nyomtam egy puszit. - Crystal hívott kávézni. Pár óra és jövök. Rendben? - a tekintetét a TV-re ragasztva bólintott, esélyes, hogy nem is értette, amit mondok. Ezt imádom benne... Na mindegy.

Felkaptam a bőrdzsekimet, és a kék cipőmet, majd kicsoszogtam az ajtón egy nagyot nyújtózkodva. Körbe sem néztem, máris Crystal vakító vigyorával találtam szemben magam. Féloldalasan elmosolyodtam, de egy kicsit hátrébb húzódtam.

• Szia. - pillogtam pár sort meglepetten. - Hogy sikerült ide teleportálnod ilyen gyorsan? - kezdtem gúnyolódni.
• Jó, akkor most szépen visszamész a házba, és rendbe rakod magadat. - parancsolt rám. Mi a fene van, ő az anyám? Ráadásul gúnyolódni sem hagy! 
• Miért? Nem vagyok így jó?
• Édesem, olyan vagy, mint a mosott szar. - azzal tuszkolt is vissza az ajtón.
• Áu. Ez fájt, borzalmas egy nőszemély vagy. - felhúztam az orrom, de engedtem neki, bevonultam a fürdőbe.

Nem is néztem ki olyan rosszul, mint ahogy ő azt előadta! Mindegy, a kedvéért feldobtam egy kis szemceruzát, és szempillaspirált. A hajamhoz hozzá sem nyúltam, úgy battyogtam le hozzá. Mivel szembesülök? Na mivel? Crystal éppen Robot nyúzta a hülyeségeivel. Nyaggatta a súlyproblémáival. Szerencsétlen. Magamban felkuncogtam. Szerintem Crys egész jól néz ki, nem értem, mi baja van a súlyával. Lehet, hogy nem topmodell alkat, de ki várja el tőle... saját magán kívül? Lassan ballagtunk a kávézó fele, közben ment a "Gyere már!" "Szedd a lábad!" "Hogy lehetsz ilyen csiga!?" és társai. A fantasztikus gyógykészítmény, ami mellesleg az Aspirin névre hallgat, az én szervezetemre képtelen volt hatni... A fejem lüktetett, ahogy beléptem a - mint kiderült - LA Café ajtaján. Arcon csapott a zsivaj, ami odabent volt, a fejem ezrek párhuzamos monológjával lett tele, emiatt szédülni kezdtem. A kezemet emeltem a fejemhez, de valahogy nem ért oda. Hirtelen valami puhát éreztem a fenekem alatt. Kinyitottam a szemeimet, és nagyokat pillogtam. Velem szemben valami szőke tincsekből kirakott csubakka volt, ami majd megfulladt a nevetéstől. Majd a hajzuhatag alól kikandikált Crystal keze, és elsópörte az arca elől a hajnak nevezett függönyt. Morcosan meredtem rá, erre pedig még jobban nevetett. Felsóhajtottam, majd hátrahajtottam a fejem. Nagy örömömre nem estem hátra, mivel az egyik kisebb falnál ültem, ami nem volt több másfél méternél, pusztán kis fülkéket választott el, és egy bőrülés helyeként szolgált. Lehunytam a szemeimet, majd rávettem magam, hogy kinyissam a szemeim, és körülnézzek. Átlagos hely... Pontosan olyan, mint a többi. Világos falak, pirosas bőr ülések, egy kis retro beütéssel.

• Kellett neked innod tegnap! - vigyorgott szélesen. 
• Kellett neked másnaposan elcibálnod ide! - nyafogtam. 
• Egyszer mondtam, és te rá is bólintottál. 
• Mert ha nemet mondok, akkor addig zaklatsz, amíg igen nem lesz.
•  Szóval zaklatlak? - kezdett felháborodni, elég morcos lett.
•  Crys, tudod, hogy értem... Na, ne kapd fel a vizet. - figyeltem, de továbbra sem szólt. Istenem! - Meghívlak egy kávéra. - erre elmosolyodott, de továbbra is összeszűkült szemekkel nézett rám.

 Megcsóváltam a fejemet egy kis mosollyal, majd mikor a pincérlány jött felvenni a rendelést, megjegyzem elég feltűnően rám mozdulva, elmondtam neki, mit kívánunk. Szemmel láthatóan nem tetszett neki, hogy ő nem szerepelt a listán.

• Legközelebb esküszöm, piros rúzzsal jövök... - drága Crystal erre a mondatomra úgy nevetett ki, ahogy az meg van írva. 
• Van nálam, kérsz? - kezdett is kutatni a táskájában. - Jó, nem piros, de gondolom a ciklámen is megteszi 
•  Ugyan, hagyd csak... Kérlek. - fogtam le a kezeit - Azt nem értem, hogy ha egy heteronak tételezett férfi egy nővel jön kávézni, miért mozdul rá a csaj? Miért nem hiszi azt, hogy épp egy randit zavar meg? - számítottam egy értelmeshez hasonló ezmecseréhez... 
• Ugyan, süt rólad, hogy meleg vagy! - legyintett le. Köszönöm, Crystal... 
• Akkor meg pláne minek mozdul rám!? - komoly logika kell hozzá, plusz egyetemi végzettség. 
• Mert helyes vagy! - csak bevallotta! Szélesen vigyorogtam rá. - Vigyázz, jön, vakard le ezt a vigyort, mert megerőszakol... 
• Játszhatok vele? - felcsillant a szemem, elképzeltem a jelenetet... Crystal kacsintott rám, miszerint benne van a játékban, én pedig vissza kacsintottam. Ahogy Crystal megjósolta, a pincérnő hozta is a két hosszú kávét, plusz egy-egy croissantot.
•  Köszi. - köszöntem meg, ő ment is volna el, de megérintettem a csuklóját, mire meglepetten nézett rám. - Ne haragudj, hogy olyan mogorva voltam. Láttam, hogy rosszul esett, nem akartalak megbántani. - elővettem a legszebb mosolyomat, ő pedig elmosolyodott, láttam, hogy kezd olvasni, magamban jól szórakoztam. 
• Ugyan, rá se ránts. - hebegte zavartan, majd összeszedte magát - Naponta kapok rosszabb dolgokat is.
•  Ó... Pedig nem hiszem, hogy megérdemelnéd. - lebiggyesztettem az alsó ajkam, ö pedig a vállamra simított és elment. Crystalra néztem, aki diszkréten fulladozott.

 Az asztal alatt a cipőm orrával megkocogtattam a lábszárát, hogy moderálja magát, de ő továbbra is bele akart fulladni a kávéjába. Mosolyogva megforgattam a szemeim, majd belekortyoltam a kávéba. Nagyon finom volt, jobb, mint amilyenre számítottam. Halk kuncogást hallottam a hátam mögül, a pult felől. Hátra pillantva láttam, hogy a pincérlány mesél a társainak, akik éppen engem néznek. Egy féloldalas mosolyt mutatva fordultam vissza, majd szélesen vigyorogtam ismét Crystalra.

• Ennyire azért ne legyél eltelve magadtól, Rómeó! - nevetett, én pedig kinyújtottam a nyelvemet.
•  Csak irigy vagy.
•  Igen, igazad van, egy 25 éves meleg férfi akarok lenni egy szar kapcsolatban. - bólogatott-
•  Na jó, ez kicsit durva volt tőled... - elhúztam a számat, ahogy eszembe jutottak az előző este eseményei... Már amennyire emlékszem rájuk... No de elhessegettem ezeket a rémképeket lelki szemeim elől, és az új 'feladatomra' koncentráltam. Nem menj túl messzire, légy kétértelmű. 
• Jó, bocs... Elfelejtettem, hogy érzékeny a kis lelked. - na jó, ebből elég.
•  Nem a 'kis lelkem' érzékeny, csak rohadtul szar így élni! - talán kicsit hangosabb volt, mint kellett volna. Páran rám pillantottak egy percre. Nem ordítottam pedig, mit kell bámulni!? - Kicsit kezd tele lenni a puttonyom a beszólásaiddal. - folytattam halkabban, közelebb hajolva. - Fogalmad sincs milyen ez a kapcsolat, nem tudod milyen ebben élni.
•  Adam, akkor vess véget neki! Meddig akarod folytatni ezt a debil játékot? - tárta szét a kezeit, én pedig megforgattam a szemeimet. De okos valaki...
• Igen, pofon egyszerű, tudom, de azzal, hogy őt elhagyom, a lelkemet hagyom el...
• Uram isten, ez annyira nyálas volt! - kinyújtotta a nyelvét undorodó fejjel. Tudod mit? Vicceld el ezt is nyugodtan. De egyedül. - Az asztalra tetten a fizetendő összeget, majd felkapva a kabátomat kisétáltam a kávézóból.

 Elegem volt, sok volt már belőle, hogy nem lehet vele normálisan beszélni, mindenen poénkodnia kell. Nem fogja fel, hogy ez az egész dolog bánt, de lehetetlen belőle kiszállni, és hogy a rossz viccei csak olaj a tűzre... Összefogtam magamon a kabátot, és sétáltam hazafele. Éreztem egy kezet a vállamon, mogorva tekintettel fordultam meg Crystalra számítva, de helyette egy alacsony, barna hajú, vékony lányt láttam. A pincérlányt a kávézóból. Rendeztem az arcvonásaimat, tényleg nem akartam, hogy rosszul essen neki.

• Szia. - mondtam felerőltetve egy kedves mosolyt az arcomra.
• Szia. Mi történt? Olyan... hirtelen elmentél. Ne haragudj, hogy így belekontárkodom, csak olyan kedves voltál velem... És lejárt a munkaidőm is. - mosolygott, én pedig visszamosolyogtam.
• Csak kicsit túlment egy határon a barátnőm... És alapból kissé zűrös korszakban vagyok. - legyintettem, még mindig mosolyogva.
• Ó, értem... Egyébként a nevem Brianna. De csak Bree. - mosolygott szélesen, és nyújtotta a kezét.
• Apám, hol a modorom? ne haragudj, Adam vagyok - nevettem halkan, és megráztam a kezét.
• Örvendek, Adam. - mosolygott. Édes csaj. Kedves tőle, hogy egy kis gesztus után ennyire érdekli, hogy mi van velem. Tényleg kaphat a munkahelyén hideget, meleget.
• Részemről a szerencse. Figyelj, ne haragudj, de nekem... rohannom kell - néztem abba az irányba, amerre indulni szándékoztam, majd a zsebemből előhúztam egy névjegykártyát - Ha gondolod írj - mosolyogtam, majd mentem is tovább.

 Minél előbb haza akartam érni. A fejem ismét lüktetett, egyre jobban, otthon pedig várt rám Rob, és a jelenlegi legjobb barátom, a fájdalomcsillapító. Lassan, de biztosan szédelegtem vissza a háborús frontra, ahol éppen békeidő volt, megkeresve az oltalmat nyújtó bogyót, hátha felszabadít a tompa lüktető érzés alól...

1. Régiek

• Gyere, Édes, a hálóban majd rendbe jössz! - tette a derekamra a kezét mosolyogva Robert, és elkezdett a lépcső irányába húzni. Minden alkalommal sikerült neki jóvá tenni a hibákat, amelyek a kapcsolatunk erejét, a köztünk lévő köteléket tette próbára. Még akkor is, ha voltak olyan hibák, amelyeket én követtem el. Mert igen, akadtak olyanok is szép számmal. De nem. Ezúttal nem fogja ilyen egyszerűen megoldani. Tovább megyek, nem fogja megoldani! Kibújtam ölelő szorításából, ő pedig felém fordult. Szóra nyitotta a száját, én pedig kiraktam magam elé a tenyeremet, hogy elhallgattassam.
• Nem, Robert, állj. Én beszélek. - néztem keményen a szemeibe.
• Igen? hát rajta... - fonta össze a kezeit a mellkasa előtt, és egy laza beállással nézett rám.
• Elegem van. Elegem, érted? Nem bírok már tovább ebben a kapcsolatnak nevezett háborúban élni, érted mit beszélek? - kicsit talán hangosabban beszéltem mint kellett volna, de jól esett. Nem volt elég a normál hangerő arra, hogy kifejezzem azt, amit mondani akarok. A hangommal is alá akartam támasztani a mondanivalómat. Rob, halálos nyugalommal az arcán felvonta az egyik szemöldökét.
• Nem egészen... Kifejtenéd, kérlek? - megint elővette a fagyos, távolságtartó hangját, amellyel a lelkemet ki tudja facsarni teljesen. Most muszáj volt tartanom magam, és nem a karjaiba vetnem magam... Felsóhajtottam, majd bele kezdtem.
• Nem veszed észre mit művelünk? Egy normális kapcsolat nem ilyen! Egy normális kapcsolatban az emberek nem az ágyban oldják meg az összes problémájukat! Mi folyton veszekszünk, csatázunk, hibázttjuk a másikat és üvöltözünk egymással, sőt, olykor tárgyakat vágunk egymás fejéhez. Ha pedig éppen nem egymás vérét szívjuk, akkor az ágyban vagyunk! Ez így nem normális, érted!? Nekem ebből elegem van!
• Azt hittem, szereted a szenvedélyes kapcsolatot, Bébi. - tette az arcomra a kezét, én pedig rögtön elcsaptam.
• Nekem szeretetre van szükségem, nem orgazmusra, érted?
• Azt mondod, hogy én nem adok neked elég szeretetet? - mintha kicsit felháborodott volna.
• Miért, talán két repülő váza között érezteted velem, hogy szeretsz? Csak mert nem igazán vettem észre!
• Tudod mit? Ha neked ennyire nem elég az, amit én adok neked, rohadtul nem kényszerített, és nem kényszerít most sem senki, hogy velem legyél. - dőlt a pultnak, és ismét elővette a fagyos stílusát.
• Nos, ez esetben élek a lehetőséggel. Vége van, Robert. Viszlát. - az ajtóhoz lépve kaptam fel a fogasról a kabátomat, majd kisétáltam az ajtón faképnél hagyva azt az embert, akinél jobban még senkit sem szerettem...

"Lonely, yeah, that's the world.
I leave my heart, when I leave her.."

Egy negyed óra múlva már a kocsmában iszogattam a tömény, színtiszta whiskymet. Kivételesen nem vodkát. Azt akartam, hogy minél előbb beüssön az ital. Talán ha egy kis szódát is rendelek mellé, az segít. Nem volt egy kidobott pénz a gimis biológia. Sóhajtva lötyögtettem meg a poharamban a folyékony agytompítót. Körbenéztem az ismerős bárban, ahova egy-egy veszekedés után menekültem. A szokásos kékes falak, középen a négyzet alakú fa bárpult, körbe rakva pirosas, retro stílusú bárszékekkel. És én az egyik eldugott kis sarokban. A fejemet a mellettem lévő falnak döntöttem, és lehunytam a szemeimet. hagytam, hogy egyetlen néma könnycsepp hagyja el szemeim. Ártani nem árt... Egy ismerős illat csapta meg az orrom, majd egy erős kéz markolt finoman a vállamra. Tudtam ki az, mégsem mozdultam. Nem akartam látni, hozzászólni, semmit. Lassan leült mellé, majd magához ölelt. Hagytam magam, nem volt sem erőm, sem kedvem eltolni. Nem akartam, hogy megsértődjön, és még jobban összevesszünk, inkább csak megadóan hagytam, hogy azt csináljon velem, amit akar.

• Ne haragudj, kérlek. Igazad volt. - simított a tarkómra, én pedig elfordítottam a fejem. Nem akartam a szemeibe nézni. Nem tör meg.
• Mindig ezt mondod. De ezzel nem oldódnak meg a gondjaink. Másnap minden kezdődik előröl. Nem akarok így élni, érted?
• Figyelj. - kért, de nem mozdultam. - Adam, figyelj már rám! - maga felé fordított, kénytelen voltam ránézni. - Megváltozom. Oké?
• Ja, ja, igen, mint az elmúlt tizenöt alkalommal, rendben... - gúnyolódtam, ő pedig felsóhajtott. Pontosan tudta, hogy igazam van.
• Most tényleg! Ha megint hülye lennék, akkor pedig te rám szólsz. Egy próba? - mosolyodott el halványan.
• Megéri? - sóhajtottam. Kezdtem megadni magam neki.
• Hogy a kapcsolatunk megéri-e? Megint a régi Adam és Rob lehetnénk! - Nem bírtam tovább- szorosan magamhoz öleltem. Szükségem van rá és a fojtó ölelésére, arra, hogy mellettem legyen. Éreznem kell a teste melegét, ahogy a karjai átfogják a testem. A borostáját, ahogy finoman bök csók közben... A fejemet a vállába fúrtam, éreztem, ahogy a karjai körém fonódnak, és ez lassan megnyugtatott. Egyenletesen lélegzett velem ellentétben. Én össze-vissza vettem a levegőt. Sokat idegeskedtem, plusz a whisky is jó hatást gyakorolt rám.
• Na, haza megyünk? - simított a hajamba. Tudta, hogy imádom, ha a hajammal babrál. Tudta, hogy imádom őt magát, hogy szükségem van rá. Utállak Rob, mert tudod minden gyenge pontomat... 

Elengedtem, és bólintottam. A fejem eléggé kótyagos volt, az alkohol hatását egyre jobban éreztem. Hát ha még szódát is rendeltem volna! Felkeltem, majd az első lépésnél megbillentem. Egy darabig kapálóztam, majd végül Rob karjaiban kötöttem ki. Talpra állított, megvárta, amíg viszonylag stabilan állok, majd mikor látta, hogy ismét borulni készülök, a hónom alá nyúlt, és felvette az elő mankó szerepet, hogy haza támogasson. Éppen csak kiértünk a bárból, ahol egyébként észre sem vettem, hogy szinte késsel lehetett vágni a füstöt. Mindez a jelentéktelen felismerés akkor történt, amikor kiértünk a friss levegőre. Abban az egy pici pillanatban. Innentől már nem emlékszem, hogyan jutottunk haza, hányszor hánytam el magam, minek mondtam el Robertet, ahogy részegen szoktam. Pontosabban, ahogy ennyire részegen szoktam.

Másnap körülbelül délben keltem fel, de akkor is a nap ébresztett. Az erős fénye utat tört magának a szemhéjamon keresztül, hogy felnyissa szemeim, majd lassan ébresztgessen. kellemetlen érzés volt. A fejem brutálisan fájt, ráadásul úgy éreztem, ebben a szent minutumban dobom ki a taccsot. A legszebb benne, hogy a gyomrom annyira üres volt, hogy nem is volt mit kidobni. Robot akartam. Hogy mellettem legyen, letámogasson a lépcsőn, toljon belém egy csomag aszpirint, meg pár bögre kávét, majd leheljen forró csókot az ajkaimra. Ezt a jelenetet elképzelve akaratlanul is elmosolyodtam. Azt mondta, megpróbál megváltozni, és szóljak rá. Eddig folyton üres ígéreteket tett ezzel kapcsolatban, de ez valahogy más volt. A hangjában volt valami olyan szín, ami sokat ígért. Talán igaza van, és tényleg a régi Adam és Rob leszünk. A két bolondos, gyermeteg felnőtt, akik szinte olyanok, mint a tinédzserek. Mindennél jobban szeretik egymást, habzsolják az életet. És alig keverednek egymással vitába. A gyomrom összeszorult, ahogy visszagondoltam a régi szép időkre, ami nem éppen segített a hányingeremen. Lassan, óvatosan felültem, és csak néztem magam elé. Nem voltam büszke a tegnapi ivászatra. Nem kellett volna. Robert, hol vagy? Gyere és ölelj meg! Kérlek... Lassan keltem fel, majd egy szálalsónadrágban indultam el a lépcső irányába, hogy letántorogjak rajta. Rob éppen a nappaliban nézte a TV-t, én pedig levetettem magam mellé a kanapéra.

• Jó reggelt. Hogy aludtál? - kérdezte vidáman, én pedig csak egy halk mormogással, és jelentőségteljes tekintettel válaszoltam. Elnevette magát. - Kellett neked inni, te bolond. - magához ölelt, én pedig vissza.

Pontosan ez volt az az ölelés, amire szükségem volt. A meleg teste, az erős karjai, ahogy szurkálja bőröm a borostája, miközben ajkaink egy szerelmes csókban forrnak össze.

Prológus

Megütközve álltam a managerem előtt, lassan pörgő agyam alig fogta fel azt a rengeteg információt, amit rám borított. Úgy éreztem, az agyam menten szétdurran, vagy egy hatalmas prés alatt nyomódik össze. Nem tudtam meghatározni az érzést, csak azt tudtam, hogy a lábaim össze akartak roskadni, mintha két hatalmas sziklát tettek volna a vállamra. Erőtlenül bólintottam egyet, ő pedig látta rajtam, hogy az ájulás szélén járok. Megfogta a karomat, majd a kipárnázott, zöldes selyemborítású székhez vezetett.
- Adam, ülj le, kérlek. Nem kell, hogy bajod essen, dolgoznod kell a karriereden. A temetés kedden lesz, reggel tízkor. Ne feledd, aznap kettőkor pedig egy rádiónál van jelenésed. - közölte teljesen tárgyilagosan a nekem igenis személyes, mélyre döfő témát, s azzal ott is hagyott engem az irodájában a hitetlenkedő, elkeseredett arckifejezésemmel, melyet az asztala mellett lévő tükörben láttam viszont.