4. Más bőrben

Belépve a színház ajtaján a szokásos zsivaj fogadott, amit úgy szerettem. Ismerős arcok, hangok, jelmezek...  Az a barátságos légkör, ami menedéket és megnyugvást jelentett nekem már tíz éves korom óta, mikor nem volt kihez szóljak, kinek elmondjam a gondjaimat. Itt senki nem ítélkezett, rengeteg művész gyűlt össze, és azt értékeltük egymásban, amit fel tudunk mutatni a színpadon, valamint a lelki kincseket, és azt, hogy ki milyen ember. Itt nem voltak skatulyák, határok, előítéletek. Emberek voltak, akik lemeztelenítve a lelküket kifejezték önmagukat a művészet által, és ez boldoggá tette őket. Boldogan tartozom én is közéjük. Úgy éreztem, végre otthon vagyok, és készen álltam arra, hogy elfelejtsem minden gondomat, és az előadó-művészetnek szenteljem magam, még ha Robot nem is érdekli az egész. Megcsinálom nélküle is. Engem sem érdekel az, hogy ő itt legyen. Legközelebb ennyit sem fogok neki mondani. Becsuktam magam után az ajtót, és körbe néztem.

• Adam! Gyere, késésben vagyunk! - Christina húzott magával, hogy rám aggassa a ruhámat a parókával, majd sminkeljen, és felszerelje rám a mikrofont, én pedig csak hagytam magam egy mosollyal.
• Ajjaj, akkor siessünk! - követtem, és kerek tíz perc múlva készen is álltam. A kezembe vettem a dalszöveget, és párszor elpróbáltam a kritikus részeket, majd egyben az egész dalt. Egy hatalmas hangkavalkád volt az öltöző, mindenki énekelte a saját dalát, majd végül közösen a Horns of Jerichot adtuk elő magunknak, mivel abban a csapat nagy része szerepel.

 Kikukucskáltam a nézőtérre, ahova lassan szivárogtak be az emberek. Vicces volt, ahogy mindenki a jegyét figyelve, lassan bolyongott össze-vissza. Bree még sehol sem volt. Biztos nem jön el. Rob meg pláne, viszont nagy meglepetésemre édesanyám éppen a sorok közt lépdelve kereste a helyét. Örültem, hogy legalább egy ismerősöm kíváncsi arra, mit is művelek én itt. Elmosolyodva húztam vissza a fejem, és ahogy megfordultam, majdnem dobtam egy hátast. Fantasztikus, ahogyan Bree feltűnik a semmiből, és egyenesen az aurámban terem.

• Hűha... - néztem egy darabig, ő pedig nevetett.
• Csak nem gondoltad, hogy kihagyom, ha már meghívtál? - mosolyogva lobogtatta meg a jegyét az orrom előtt.
• Épp azt néztem, itt vagy-e. - mosolyodtam el.
• Megkaptad a választ. Csini vagy hosszú hajjal. - bólogatott - Bár az utcára így ne nagyon lépj ki. - mosolygott egyet szemtelenül.
• Ó, pedig azt terveztem, hogy ebben a szerelésben megyek haza! - egy kecses mozdulattal a kezemmel hátra dobtam a hosszú hajamat egy kicsit eltúlzott fejmozgást társítva mellé.
• Jézusom, ennél nőiesebb mozdulatot nem is mutathattál volna. - megjátszott egy hatalmas ledöbbenést.
• Azért ne esküdj rá - nevettem. - Eredetileg női szerepben tűntem volna fel.
• Micsoda? - most őszintén döbbent le, és én fogtam a hasam a nevetéstől.
• Atya ég, nehogy elhidd! De tény, hogy képes vagyok ennél nőiesebb mozdulatokra.
• Na mutasd, erre kíváncsi vagyok. - karba fonta a kezeit, én pedig megráztam a fejem és a hangszórók felé böktem, ahol diplomatikusan megfogalmazták, hogy minden kedves nézőnek kemény öt perce van, hogy elkóvályogjon a helyére, és elhelyezze az ülésen a kis seggét, mert a darab nemsokára kezdődik, valamint a mobilokat is kapcsolják ki, mert akinek megszólal a telefonja, azt sok szeretettel és puszival várja a guillotine. 
• Vettem. - mosolygott, majd el is tűnt az öltözőből. 

Engem pedig kissé elfogott a lámpaláz. Nem igazán vágom, miért, hisz évek óta játszom már a színházban, de mindig van bennem egy kis izgalom. Végül is azzal nyugtattam magam, hogy a reflektorok úgy az arcomba fognak világítani, hogy még a színpad végét sem fogom látni, a közönséget meg pláne. Mondjuk ez aggodalomra ad majd okot, hátha kecsesen lepotyogok majd a zenekarhoz, például az egyik nagybőgős nyakába... Lassan kiléptünk a függöny mögé, és beálltunk a helyünkre a nyitójelenetnek megfelelően, majd szinte szürreálisan rövid időn belül húzták el a súlyos textilt, mely elrejtett minket a közönség szemei elől, és indult is a zene.

• Atyám! Hallasz engem? - kezdtem a darabot a létra legtetején állva, majd hallottam is az ostor csattanását a bokámnál. 

Az egyiptomi őrt játszó színésztársam, David leordított engem, mint Joshuát, majd pár hang után kezdtem a dalomat "Is anybody listening?" címmel. Akármennyire rossz sorsa volt Joshuának, én élveztem, hogy az ő bőrében vagyok, és nem a sajátom helyett. Inkább az egyiptomiak tartsanak fogva és dolgoztassanak, minthogy az emberi kapcsolataimmal legyenek problémáim. A zsidó rabszolgák közt tuti nem voltak viszályok... Na jó, talán csak én reagálom túl az egészet...
Egy teljes óra játék után elérkezett végre az első szünet, és vissza csoszogtam az öltözőbe, hogy igyak egy kicsit, mivel a kiszáradás szélén álltam, ami nem éppen javít az éneklésem minőségén. Még két rövidebb felvonás, és mehetek haza aludni. Lent a kanapén, mivel Rob fent alszik a hálószobánkban. Nincs kedvem a túl sokat elváró pár szerepére, amibe Rob belekényszerít. Haza megyek egyáltalán ma éjszaka...?