5. Őrangyal

Az előadás szinte pillanatok alatt, zökkenőmentesen zajlott le, én pedig minden egyes pillanatát élveztem. Minden egyes szó, mely elhagyta a számat, felszabadított, könnyített rajtam, és éreztem, hogy sikerült a maximumot kihoznom magamból, minden hang a helyén volt, minden mozdulat pontos volt. Konkrétan végighúztam a belem a színpadon, lemeztelenítettem a lelkem, és kiadtam a fölösleges energiát, majd egy hatalmas mosollyal vagy hatszor meghajoltunk a közönség előtt. Viszont ahogy ismét a súlyos, vörös vászon rejtekébe kerültünk, mellbe vágott a kegyetlen valóság jeges ökle. Az arcom derűs vidámságból hirtelen váltott át elkínzottba, és fáradtan támaszkodtam a térdeimre. Erőt véve magamon indultam el az öltözőbe, út közben szedegetve levakarva a fejemről a parókát, majd a mikrofont, és felrángattam magamra a farmeremet, levettem a jelmezt, és felhúztam a szürke pólóm, és felakasztottam a vállfán a helyére. Nem volt kedvem végighallgatni a negyed órás előadást, hogy a zsenialitásunk hű de határtalan, és mindannyian csak úgy ragyogtunk a színpadon, mint a csillagok, így hát bunkó módon leléptem, nem érdekelve, ki mit gondol. Felkaptam a kabátom, és szépen kivonultam, viszont a ténnyel nem számoltam, miszerint két személy is vár rám a színház előtt. A francba, inkább zárkóztam volna be a mosdóba! Rögtön a lépcsőn édesanyám támadott le.

• Adam! Olyan büszke vagyok rád, igazán kitettél magadért! - ölelt magához szorosan, én pedig megsimogattam a vállát.
• Köszönöm. - mosolyodtam el szerényen, ő pedig szokásához híven megcsipkedte az arcomat.
• Ez az én kisfiam, egy igazi tehetség! - folytatta az áradozást, és jó volt látni, hogy boldog, jól esett, hogy büszke rám. - Én hiszek benned, egyszer még sokra viszed. - Aha, persze...
• Köszi Anyu. - felerőltettem egy mosolyt, és a felkarjára simítottam. - Sokat jelent. 
• Adam, mi bánt? - kérdezte aggódva. Ennyire visít rólam, hogy valami nincs rendben? Hol vannak ilyenkor a színészi képességek!?
• Semmi, tényleg, csak... fáradt vagyok. - mosolyodtam el, ő pedig valamelyest látszólag megnyugodott.
• Na, akkor nem is tartalak fel. Sipirc haza aludni, Művész úr! - mosolygott kedvesen, nyomott egy csókot az arcomra, majd a magassarkú cipőjével elkopogott.

Szóval Anya letudva. Nem mintha nem örültem volna neki, vagy nem szeretném, csak most... Elfáradtam, és rossz a kedvem is. Jó, akkor gondolkodjunk, hogy hova is mehetnénk... Haza biztos, hogy nem, én nem vagyok hajlandó elviselni azt a légkört... Mondjuk számon kérhetném Robot, hogy mit mondott a szemésze. biztos, hogy komoly gondjai vannak, ha nem látja, hogy bánt az, hogy ezt csinálja. Eddig egyetlen előadásomon volt ott a kapcsolatunk elején, aztán folyton a kibúvókat keresi, utána meg én vagyok a szemét, hogy sokáig maradtam. Összehúztam magamon a kabátot, behúzott nyakkal, lehajtott fejjel igyekeztem elmenekülni, magam sem tudtam, hogy merre, de ellenkező irányba, mint amerre lakom. A jövő ködös, negatív képe könnyekkel áztatta el szemeim, és én csak hagytam őket, had folyjanak. Minden egyes csepp végigmarta az arcom, mintha egy jelet égetne a bőrömbe, hogy örökre eltorzítsa a külsőm.

• Adam!-hallottam az ismerős női hangot, így kénytelen voltam megállni. Nem játszhattam el, hogy nem hallom, hiszen az utcán a síri csendben a pislogás is visszhangzott. Nem fordultam meg, visszafogtam a könnyeimet, hátha felszárítja őket a hideg este.
• Szia. - szólaltam meg, mikor már csak fél méterre volt tőlem, és a következő pillanatban már a karjaiba zárt, akár egy plüsst, ami még inkább ösztönözte könnyeimet, hogy potyogjanak, hiába küzdöttem ellenük. Kissé habozva öleltem vissza.
• Egyszerűen fantasztikus voltál! - lassan engedett el, és áradtak belőle a szavak. - Hihetetlen hangod van, még sosem hallottan ilyen gyö... - hirtelen elhallgatott, és csak aggódva nézte az arcom. - Adam, miért sírsz? - suttogta, én pedig gyorsan megtöröltem az arcom.
• Én... nem sírok... Köszönöm a bókokat, jól esnek. - igyekeztem felerőltetni az arcomra valami mosolynak kinéző grimaszt. 
• Jaj, ne csináld már... - egy zsepivel megtörölte a szemeimet, majd a kezemnél fogva vezetett a színház lépcsőjéhez, és leültetett. - Mondd el szépen, mi a baj? - leguggolt velem szemben.
• Bree, tényleg kutya bajom. Hidd el, semmi gáz. - most mi a frászt kamuzzak neki? Az agyam egyenlő a sivataggal, semmi nem jut eszembe... 
• Beszélj, addig nem hagylak békén. - mosolygott rám. - Segít, ha kibeszéled magadból.
• Én nem szeretnék róla beszélni... - helyben vagyunk. És nem is hazudtam. - Inkább magamban tartom a gondjaimat.
• Hát jó... Haza kísérjelek? - ajánlotta fel, én pedig elhúztam a számat.
• Nem haza indultam. - mutattam egy halvány mosolyt, és rá néztem. 
• Hát merre? - érdeklődött mellém ülve, és a vállamra hajtotta a fejét, ami valamiért jól esett.
• Hogy őszinte legyek, magam sem tudom... Igazából bárhova, csak ne haza. - vallottam színt.
• Miért? Mi történt? - felnézve rám kezdett babrálni a kabáton szélével.
• Összebalhéztam a... lakótársammal. - Legalább arra büszke lehetek, hogy nem hazudtam, de mégsem mondtam el a teljes igazságot.
• Ha gondolod, nálam töltheted az éjszakát. - mosolygott rám, én pedig kissé meglepődtem a felajánláson. Kétség kívül örültem neki, hisz ezúttal nem egy buszmegállói padon fogok arra kelni, hogy egy penészgomba visít velem, hogy mégis mi az anyámat képzelek magamról, hogy pont ott alszom, ahova ő le akar ülni, mert fáj a lába, a dereka, meg a csípőprotézise meg az isten nyila...
• Bree, nem is tudom mit mondjak... Nagyon hálás lennék. - mutattam egy halvány mosolyt. Helyes amit teszek? Fair az, hogy őt próbálom "meghódítani", holott egyáltalán nem vonzódom hozzá? Egyáltalán mi az értelme? 
• Na gyere, Joshua, menjünk. - felkelt, nyújtotta felém a kezét, és rám mosolygott. Aranyos volt, hogy az imént előadott darabban játszott karakter nevén szólított. 

Megfogtam a kezét, felkeltem, majd mentem arra, amerre vezetett. Egész úton nem szólaltunk meg. Én elmerültem a gondolataimban, miközben bámultam a sötét, nedves betont, melyen megcsillantak az utcai lámpák fényei, a lábam pedig automatikusan vitt arra, amerre Bree keze vezetett. Elhatároztam, hogy a játékot itt és most hagyom abba, míg meg nem bántom. Crystal sem fog kiakadni, talán csak én vettem komolyan. Jó, lássuk be, ez esélytelen, ő ezt egy küldetésnek veszi. Holnap megmondom neki, hogy nem vagyok hajlandó bántani egy ártatlan lányt, aki ráadásul segít is nekem. Miért tenném? Erre már repülne is a válasza: Azért, Adam, mert szar az életed, és nincsen másban örömöd.

De, igenis van másban örömöm. A fejemben megjelent az American Idol logója, majd a színpad. Megnéztem minden részt, a legjobbakat a legnépszerűbb videómegosztó oldalon többször is visszanéztem. Kívülről tudom mind a hét széria versenyzőit. A színpadra képzeltem magam, ahogy igazi rockerként tombolok, szórakoztatom a közönséget, jól érzem, és kifejezem önmagam. Egy álom. Álom az, hogy bekerülök az élő showba, álom az, hogy előadhatok a közönségnek, s álom az, hogy az emberek emlékezni fognak a nevemre, és mindarra, amit csináltam. 

• Itt is volnánk! - hallottam Bree hangját, de egyelőre alig reagáltam. - Adam? Hé, Főld hívja Adamet! - megráztam a fejemet, és felerőltettem egy mosolyt.
• Ne haragudj, elgondolkoztam. - körbenéztem az otthonosan berendezett lakásban. A falon sok festmény, illetve a polcokon gyönyörű vázák. Egy rózsaszín pont sem volt a házban, mégis csajos volt. Visszafogott, de barátságos. - Nagyon szép ház, nagyon tetszik. - mondtam mosolyogva az őszinte véleményem.
• Nagyon örülök! Gyere, körbevezetlek, majd megágyazok neked a vendégszobában. - ismét kézen fogott, majd húzni kezdett egyre beljebb. A ház többi része, amit elsőre nem látni is gyönyörű, stílusos volt. A földszinten volt a nappali, étkező és konyha, valamint egy mosdó, az emeleten pedig a hálószoba, vendégszoba, és szintén egy mosdó. 
• Azta, gyönyörű! - mosolyogtam, miközben átmentünk a vendégszobába. Bree kivette az ágyneműtartóból a paplant, és elkezdte felhúzni rá a huzatot, miközben én a lepedőt rendeztem el.
• Köszönöm. - mosolygott rám, majd ismét a paplanra figyelt. - Csak, tudod, egyedül olyan... szürke itt minden. 
• Szóval magányos vagy. Igaz? -simítottam egy utolsót a lepedőn, ő pedig ráterítette e takarót.
• Valami olyasmi. - rám mosolygott ismét - Így te most színt hoztál a házba.
• Ó, értem. Örülök, hogy legalább ennyi hasznom van.  - hozzám lépve puszilt z arcomra, majd a kezembe nyomott a törölközőt.
• Na spuri fürödni, majd aludni. Látom, hogy fáradt vagy. - a vállamra simított, majd kisétált.

Lassan lépdeltem be a szép fürdőszobába, megnyugvással töltött el, hogy teljesen ismeretlen a hely. Megfogtam a törölközőmet, illetve a bő pólót, és nadrágot, amit Bree készített oda nekem. Elmosolyodva tettem a pultra. Milyen figyelmes, és kedves... Rob egy szalmaszálat nem tenne keresztbe értem. Belépve a zuhanyfülkébe megnyitottam a csapot, hogy élvezzem, ahogy a forró víz elárasztja a testem, és lassan, de biztosan lazít el. Lehunyt szemekkel fordítottam az arcom arra, amerről a víz jött, eláztattam a hajam is, de erre nem hagytam sok időt, hiszen nem otthon vagyok. nem használom sokáig Bree vizét, ha már volt olyan kedves, hogy elszállásol éjszakára. Még ki kell találnom, hogyan is hálálhatnám meg neki. Végigkentem a testem szappannal, majd lemostam. Elzártam a csapot, a hajamból kiráztam a kezemmel annyi vizet, amennyit csak tudtam, majd magamra tekerve a törölközőt léptem a szőnyegre. Mivel fogkefém nem volt, az ujjamra nyomva a fogkrémmel mostam meg a fogsorom, amennyire tudtam, majd megtörölköztem, és felvettem a rövidnadrágot, amit Bree adott éjszakára. 

A törölközőt a szárítóra tettem, majd lassan kisétáltam a fürdőből, be a vendégszobába, és lerogytam az ágyra. Nagy levegőt vettem, majd lehunytam a szemeim, miközben kifújtam a levegőt, és csak figyeltem, milyen képek csalinkáznak át a szemeim előtt. Arra számítottam, hogy a színpad díszlete, esetleg a közönség, de nem. A kép, ami a lelki szemeim előtt villódzott, egyáltalán nem tetszett, így gyorsan nyitottam fel a szemhéjaimat, és körbenéztem a nyugalmat árasztó szobában. Az alsó ajkamat beharapva túrtam még vizes hajamba, és lassan végiggondoltam, hogy holnap mit és hogyan fogok csinálni. A lakásba belépve leültetem Robot, hogy beszéljek vele, ha egyáltalán hajlandó lesz rá, és nem kezd el üvölteni velem, hogy mégis hol a jó ég szentséges férfiasságában voltam. Mert reggelig nem húzódik el egy előadás. Ennyit még ő is tud.
Mielőtt az egészet továbbgondolhattam volna, egy halk kopogás rázott fel mélázásomból.

• Gyere! - néztem kissé értetlenül az ajtó irányába, valamiért nem fogtam fel, Bree miért kopog be, ezzel engedélyt kérve, hogy belépjen a saját vendégszobájába. Az ajtó nyílt, és megláttam a mosolygós arcát, ami engem is mosolyra késztetett.
• Csak gondoltam benézek hozzád. - sétált beljebb, majd mellém ült. - Mondd, nem vagy éhes? - nézett fel rám. Kis törpe, tiszta aranyos.
• Nem, köszönöm. - ráztam meg mosolyogva a fejem. Igazából a gyomrom üres volt, de egy falatot sem tudtam volna leerőszakolni a torkomon. 
• Hát jó, te tudod. - vonta meg vidáman a vállát. - Tudod, nagyon jól áll neked ez a naci. - csapkodta meg a combomat, én pedig halkan nevettem el magam.
• Köszönöm. - mosolyogtam, miközben a combomon mehpihenő kezére pillantottam, majd magamhoz öleltem. Annyi szeretet áradt belőle, mint fény a Napból, és nekem pont ez kellett. Valaki, aki szeret, és törődik velem. És nem egy olyan ember, aki csak a lábát törli belém, mint az én "lakótársam".
• Na, mi történt? - bújt hozzám mosolyogva, miközben az államra puszilt.
• Csak jól esik, hogy törődsz velem. Mondd, hogy hálálhatnám meg? - pusziltam a fejére, ilyenkor mindig előtör a leggyengédebb ölelgetős, puszilkodós Adam.
• Azzal, hogy szépen lefekszel, és kialszod magad, Pacsirta. Jó éjszakát! - mosolygott rám, miközben felkelt, a fejemre simítva nyomott az arcomra egy puszit, majd kiment.
• Jó éjt, neked is. - figyeltem, ahogy becsukja az ajtót, majd megszárítottam rendesen a hajam, és ledőltem a puha ágyba, magamra húztam a meleg paplant, és egy nyugodt éjszaka reményében hajtottam álomra a fejem.