6. Rég elvesztett csata

Reggel a nap finoman, gyengéden ébresztgetett, óvatosan simogatta az arcomat, én pedig lassan nyitogattam a szemeimet, és körbenéztem az ismerős szobában. Mellettem feküdt a párom, Robert, éppen az igazak álmát aludta. Békés arca mindig eszembe juttatta a régi énjét, azt a kedves, szerető srácot, akibe beleszerettem annak idején. Keserédesen mosolyodtam el, majd lassan ültem fel egy apró sóhaj kíséretében. Felkeltem, furcsa volt, hogy nem voltam másnapos, és valami idegen, de mégis ismerős boldogság melengetett belülről. Egy nagyot nyújtózva keltem fel, majd lebattyogtam a lépcsőn, és a nappalin keresztül a konyha felé vetten az irányt, hogy készítsek magamnak egy finom kávét. Ahogy az utolsó lépcsőfokot is elhagytam, kissé bizarr látvány fogadott. A nappali közepén a vajszínű bőrkanapé helyett a régi, kékes bársonybútor terjeszkedett. Rob visszacserélte volna? Sosem tetszett neki igazán. De mi lett az újjal? A gyomrom görcsbe rándult, tudtam, hogy valami nem stimmel... Megráztam a fejem, mintha ezzel kirázhatnám azt a rengeteg kérdést, ami bennem volt, és a konyhába mentem, és levettem a polcról a bögrémet. Becsúsztattam a kávégépbe a patront, majd megnyomtam rajta egy gombot, mire az egy hangos búgással tudatta velem, hogy készül a barna, folyékony csoda.
Hirtelen két kéz csúszott az oldalamról egészen a mellkasomig, mire megállt bennem az ütő, és ledermedtem. Úgy éreztem, most töri ki a nyakam, vagy üvölt a fülembe, de ehelyett finoman csókolt a nyakamba, amitől megborzongtam. Kezdtem egyre kevésbé érteni a dolgokat.

• Jó reggelt, szerelmem. - súgta finoman a fülembe, én pedig elmosolyodtam, a szemeim kezdtek könnybe lábadni.
• Jó reggelt. - súgtam neki vissza, és a karjaira simítottam. Olyan régen szólított már a szerelmének, és ez rettenetesen hiányzott. Talán tényleg megváltozott, és a régiek lehetünk ismét? Jó lenne, ha nem kellene egy ilyen száraz, viharos kapcsolatban élnem... - Mondd, hogy aludtál?
• Mélyen, mint a bunda. De biztosra veszem, hogy veled álmodtam. - nyomott játékosan egy puszit az arcomra. - Hát az én Drágám? - Itt az ember, akit imádok. Akibe halálosan beleszerettem. Letöröltem egy könnycseppet az arcomról, majd felé fordulva mosolyogtam rá.
• Én is... én is remekül, köszönöm. - bólogattam, a kávégép jelzésével sem törődtem. Hűljön csak ki az a rohadt kávé, ezek túl értékes percek ahhoz, hogy arra a löttyre pazaroljam. Létezik mikró. Rob az arcomra tette a kezeit aggódva.
• Édesem, mi a baj? - finoman a hajamba simított, érintése gyengéd és szeretetteljes volt, én pedig beharaptam az ajkam.
• Istenem, annyira hiányoztál! -szorosan magamhoz öleltem, ő pedig visszaölelt, felkapott és megpördült velem.
• Ugyan, Kincsem, hiszen csak aludtunk! - Jó, akkor már hivatalos az információ: Nem értem!
• Nem, mi... több, mint egy napig külön voltunk, és... - itt a mutatóujját tette a számra mosolyogva, és pisszegett.
• Csak álmodtad... Az egész egy rossz álom volt, jó? - mosolygott rám, én pedig hihetetlenül megkönnyebbültem, mázsás súly esett le a vállamról, és a lelkemről, hiszen az egész egy rohadt álom volt! 

Nem más, csak egy álom! Szorosan magamhoz öleltem, és forrón csókoltam meg, mintha ezer év után most látnám először, ő pedig kuncogva viszonozta csókomat. Felemelő, és isteni érzés volt, nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen boldog.

• Adam... - hallatszott a semmiből egy idegen hang, Rob pedig a vállamat fogdosta üveges tekintettel, és finoman rázott. - Adam...? - mondta azon az idegen hangom, valami rettenetesen ijesztő volt. Mi az isten van vele!?

Ahogy ezt folytatta, egyre zaklatott állapotba kerültem, egyre jobban megijedtem, majd hirtelen minden elsötétült, és vízszintes helyzetben találtam magam egy idegen helyen. Lassan nyitogattam a szemeimet, fogalmam sincs mi volt, a hang pedig nem akart szűnni. Nevetett.

• Majdnem dél van, álomszuszék! - nevetett fel a barna hajú lány, majd az arcomra puszilt. - Jó reggelt-mosolygott rám, én pedig ásítottam egyet.
• Jó reggelt. - motyogtam Breenek, ő pedig levette az éjjeliszekrényről a tálcát.
• Hoztam neked reggelit. Omlett, és pirítós, nem tudom, melyiket szereted jobban. - szélesen mosolyogva simított a hajamba, nekem pedig rá kellett jönnöm a kegyetlen, fájó igazságra: az egészet csak álmodtam. Azt hiszem, ez le is rí az arcomról...
•  Köszönöm. - erőltettem egy mosolyt, majd felkaptam egy pirítóst.
• Minden rendben? - dőlt nekem, én pedig az ő kezébe is nyomtam egy szeletet, igyekeztem felvenni a "Derűs Adam" énemet.
• Persze. Egyél velem. - mosolyogtam rá, ő pedig beleharapott a kajába, és nem kérdezősködött tovább a hogylétemről.
• Mikor indulsz? - nézett fel rám nagy szemekkel, kíváncsian, én pedig elgondolkoztam. Mikor is kéne mennem...? 
• Fogalmam sincs... Még a délelőtt folyamán valamikor. Ha kések, leveszi a fejem. - megforgattam a szemeim. Rögeszméje, hogy neki mindig tudnia kell, hol vagyok...
• Miért? Ki ő neked? - nevette el magát, de én ezen akkorát nem nevettem...
• Nem sokára már senki. - böktem ki az elhatározásomat, amit éppen ebben a szent pillanatban hoztam meg, ő pedig a vállamra simított.
• Ennyiszer veszekedtek?
• Szinte minden nap ordítunk egymással, aminek vagy ivászat, vagy békülős... - Adam, kuss! 
• Békülős mi? Nem srác a lakótársad? - nevet. Fantasztikus, szóval meg sem fordult a fejében...
• De... de igen, az. - bólintottam egy aprót. Vagy kitalálja magától, vagy nem. Igazából nem is bánnám, ha rájönne. Tudná ki vagyok anélkül, hogy elmondtam volna kerek perec.
• Jó, ezt egyre kevésbé értem. - A... rohadt... életbe... Komolyan nekem kell elmagyaráznom? Kizárt...
• Végül is nem fontos... A lényeg, hogy bosszantó, és zavaró a viselkedése...  -megráztam a fejem, és lassan be is fejeztük a reggelit.
• Na leviszem a tálcát. - felkelt, lehajolt a tálcáért és az arcomra puszilt mosolyogva, majd elindult.
• Köszönöm a reggelit. - mosolyogtam vissza, majd hozzátettem. - Nem sokára megyek utánad.

Levettem a pólót, összehajtogattam, és a táskámba tettem, hogy majd otthon kimossam és visszaadjam, majd felvettem a tegnapi ruháimat, mivel más nem volt rajtam. Ismét megmostam az ujjammal a fogsoromat, rendbe hoztam a hajam, majd elindultam lefelé a lécsőn. Ismét körbenéztem az otthonos kis lakásban, majd a nappaliba sétáltam, ahol Bree éppen a kanapén ülve nézte a televíziót, én pedig mögé állva kezdtem játszadozni az egyik barna tincsével, ő pedig hátra nézve mosolygott rám.

• Bree, szeretném még egyszer megköszönni, hogy kisegítettél. - elengedtem a haját, és a kanapéra támaszkodtam.
• Ugyan, nincs mit! Te is olyan kedves vagy velem, miért ne segítenék? - tovább mosolygott rám.
• Köszönöm. Figyelj, a pólót hazaviszem, és kimosom. Van kedved holnap találkozni? Akkor vissza is tudom adni. 
• Persze, szívesen! - vágta rá lelkesen, a kanapén megfordulva. - És a pólót nyugodtan hagyd itt, nem kell kimosni.
• De én szeretném. - igyekeztem elővenni a bociszemeimet, hogy meggyőzzem, azt a pólót kötelező kimosnom, ha már benne aludtam, és ahogy látom, sikerrel járt a merényletem, mert megadta a derekát.
• De aztán egy folt se legyen rajta! - mozgatta ide-oda a mutatóujját az orrom előtt, majd elnevette magát.
• Értettem, főnökasszony. - mosolyodtam el. - Akkor én el is indulok, jó? Majd hívlak. - bólintott, és felpattant a kanapéról.
• Rendben, kikísérlek. - jóformán ő húzott el az ajtóig, majd magához ölelt, én pedig nevetve fontam köré a karjaimat. - Na vigyázz magadra, Pacsirtám. - mosolygott rám, én pedig biccentettem, és kiléptem az ajtón, ami csukódott is utánam. 

Szembetaláltam magam a hosszú úttal, amit most meg kell tennem. Előttem elszaladt pár gyerek, talán kergetőztek, eszembe juttatva az én gyermekkoromat, amikor még talán alsó tagozatos lehettem. Akkor sem voltam az a népszerű srác, de volt pár barátom, akikkel mindig jókat lehetett játszani. Most pedig olyan idegennek tűnik az ő boldogságuk. Az ég kék volt, egy felhő sem takarta, a Nap pedig szikrázóan ragyogott, mintha ő is rajtam nevetne. Gúnyolna, az orrom alá dörgölné a teljesen tönkretett életemet, hiszen mi vagyok én? Egy meleg zsidó egy borzalmas párkapcsolatban. Most őszintén, lehetne ennél szebben összerakni valamit? Mintha valami béna tragikomédia lenne az életem, egyszerűen nevetséges.
Lassan lépdeltem az utcán, egyre közelebb a csatához, amit meg kell vívnom, s ha sikerül, talán megnyerek vele egy háborút, ezzel véget vetve a rémálomnak. Bár az életem így sem fog soha helyreállni. Sőt, talán rosszabb is lesz, mint eddig. Fogalmam nincs, mit tehetnék, csak megyek az orrom után, mint a homályökör, és valamit kihozok a dologból. Elvégre nem vegetálhatok örökké ebben a gyötrelmes "párkapcsolatban".
Az ajtó elé érve megálltam. Nem voltam képes benyitni, és emelt fővel besétálni, mintha mi sem történt volna, mert ő úgysem fogja hagyni. Végül nagy levegőt véve nyomtam le a kilincset, beléptem, és behúztam magam után az ajtót, letettem az előszobában a táskámat, majd a konyhába indultam, ahol Roberttel találtam szembe magam, árgus szemei perzselték a bőrömet.

• Hol voltál? - szegezte nekem rögtön a kérdést, mintha az apám lenne, aki hajnalban rajtakap, hogy besurranok a házba hullarészegen. 
• Neked is szép jó reggelt kívánok. - néztem rá összeszűkült szemekkel. Zavar, hogy ilyenkor az udvariasság szikrája sincsen meg benne.
• Hol az anyádban voltál, nyögd már ki! - emelte meg a hangját, én pedig megforgattam a szemeimet.
• Egy barátomnál. - mondtam az egyszerű választ, majd töltöttem magamnak egy bögre kávét. Az nem számít, hogy ma már ittam egyet. Kell az itthoni íz.
• Egy barátodnál... - ismételte utánam, majd bólogatott. - Aha, és melyiknél? 
• Lényegtelen, úgy sem ismered. - próbáltam leszerelni, de ezzel csak jobban felhúztam azt a csirke agyát.
• Ó, és miért is nem ismerem én azt a bizonyos barátodat, akivel az éjszakát töltötted? - kérdezősködj még, kérlek, tudod, rengeteg kedvem van ám a hülyeségeidhez.
• Miért is kell, hogy minden barátomat ismerd? - fordultam szembe vele letéve a bögrémet, és keményen néztem a szemeibe.
• Mert velem élsz egy párkapcsolatban, és tudni akarok minden egyes kibaszott mozdulatodról. - hangzott a határozott válasz, és ezzel csak még inkább kezdett kiakasztani.
• Miért, talán nem bízol bennem, Robert? Nem értem mi bajod. - fontam össze a karjaimat a pultnak dőlve, miközben ő éppen Robbanni készült.
• Tudni akarom, kivel hálsz éjjel! - mondta még hangosabban, és kezdett egyre idegesebb lenni.
• Ember, neked lassan a rögeszméddé válik, hogy csallak, vagy mi a jó ég van már!? Csak a színházba járok el miattad! Nem mozdulok ki szinte sehová, csak ha a saját szemeddel látod, hogy Crystal jön értem! Mi a francért nem bízol bennem!? - kezdtem én is megemelni a hangom széttárva a karjaimat.
• Lambert, engem nem versz át. Mi másért mentél volna el máshoz aludni? - tette fel a kérdést remélve, hogy ezzel megfog, és színt vallok neki az el sem követett bűnömről, hogy ő majd jól kioktasson majd kidobjon a házamból. na persze.
• Mert rohadtul nem volt kedvem abban a házban tölteni az éjszakát, ahol feszengenem kell, mert megint össze találtunk veszni, érted? - talán kicsit túl hangosan ordítottam vele, amivel egyre jobban felhúztam. 

Repkedtek az érvek, majd válasz helyett valami kemény csattant a szemem felett, az éles fájdalomtól pedig összegörnyedtem, a tenyeremet pedig rátapasztottam az égő, sajgó részre. Néma csend telepedett a helyiségre, a lélegzetvételt is hallani lehetett, én pedig nem mozdultam. Nem bírtam ránézni, úgy éreztem, ha felkelek, azonnal darabjaimra hullok szét. Forró könnyek csordultak ki a szemeimből a fájdalom hatására, nem tudom, de nem is érdekel, mit vágott a fejemhez...

• Adam... - kezdte Robert hosszú percek múltán. - Adam, ne haragudj, én nem... - folytatta volna, de én közbevágtam.
• Tűnk innen... - kezdtem morogva, majd ráüvöltöttem. - Húzz innen a francba, nem érted!? Takarodj! - szedtem össze minden erőmet, és szikrázó szemekkel néztem rá fújtatva. Ha a tekintettel gyilkolni lehetne, Rob valószínűleg porrá égett volna egy pillanat alatt.
• Próbálj megnyugodni.. - kezdte volna ismét, de látta rajtam, hogy reménytelen, így lassan kihátrált a konyhából, én pedig letöröltem a szemöldökömről a vért, lefertőtlenítettem a sebet, és a felrepedt bőrömre ragasztottam egy sebtapaszt.

 Leültem a konyhaasztalhoz, és a tenyerembe temettem az arcom. Hogyan jutottunk idáig? Azt kívántam, bár ismét elaludhatnék, és a régi Robertet láthatnám viszont az álmomban. Hova tűnt? Mi lett vele? Mert hogy én nem abba az emberbe szerettem bele, aki az imént sétált ki, az biztos. Vissza akarom kapni, holott biztosra tudom, hogy őt már soha nem kapom vissza, viszont nekem ez az elrontott verzió nem kell. Képtelen vagyok együtt élni vele...
Talán negyed óra telhetett el, és ő ismét feltűnt a konyhaajtóban, rá pillantottam, majd vissza az asztalra. Lassan sétált mellém, és a vállamra tette az egyik kezét.

• Nagyon fáj? - kérdezte bűnbánó hangon, én pedig leráztam a kezét. Egyszerűen képtelen voltam elviselni az érintését.
• Ne érj hozzám. - mormogtam, ő pedig kihúzta a velem szemben lévő széket, és leült velem szemben.
• Adam. - nézett a szemeimbe, próbálta elkapni a tekintetemet, de én folyton csak az asztalt bámultam. - Szeretném, ha megbeszélnénk.
• Nincs miről beszélnünk. - vágtam rá határozottan, mire ő ismét nekikészült, hogy folytassa, de én kiraktam magam elé a kezeimet, hogy ezzel elhallgattassam. - Állj. Ne fáradj, majd én beszélek. - hangsúlyoztam az "én" szót. - Nincs mit megbeszélnünk, nem hozunk helyre semmit. Én nem vagyok hajlandó többé egy légtérben lenni veled, egy kapcsolatban, és egy házban lenni veled. Te már rég nem az az ember vagy, akibe én beleszerettem, szóval nincs más hátra, mint hogy összepakolj, és eltűnj a házamból. - néztem a szemeibe határozottan, közöltem vele a tényeket.
• Várj egy kicsit. - rázta meg a fejét. - A te házadból? - felvonta az egyik szemöldökét, látszólag nem értette, mi a helyzet.
• Én vagyok az egyetlen, aki dolgozik, én fizetem a lakbért, és én veszek a kaját, szóval igen, az én házam, ahonnan te egy órán belül szépen eltűnsz. - összeszűkült szemekkel magyaráztam neki el a tényeket.
• Ácsi, nem állíthatsz kész tények elé. - kelt fel az asztaltól, én pedig követtem a példáját.
• Ó, dehogynem! Épp az előbb tettem meg, nem hallottad? Húzz fel a szobába, odaadom neked a bőröndömet, hogy miután nagyon szépen megköszönöd, összepakold minden cuccod, és eltűnj az életemből. - láttam rajta, hogy hergelem ezzel, de nem érdekelt. - vagy folytathatod, és hozzám vághatsz még valamit, előbb-utóbb csak sikerül megnyomorítanod, vagy eltenned láb alól, nem igaz? - dacoltam vele, nem érdekeltek az érzései, ahogy őt sem érdekelték az enyémek. Megérdemli.
• Adam, kérlek.. - látta, milyen komolyan gondolom, ezért visszafogta magát. - Rendbe tudjuk hozni, ezúttal tényleg.
• Igen, tudom, most éppen azt próbálom. - bólintottam egyet. - De ha ebben a pillanatban nem indulsz el az emeletre, hogy összepakold a dolgaidat, és elkotródj innen, akkor esküszöm, rád hívom a rendőrséget, és feljelentelek. Rajtam van a bizonyíték. Ha nem akarod a következő éveidet testi sértés miatt a börtönben tölteni, ahol az összes fegyenctársad napi rendszerességgel megy végig rajtad, akkor megfogod magad és eltűnsz az életemből örökre! - az utolsó szavakat szinte ordítottam az arcába.
• Biztosan ezt akarod? - kérdezte óvatosan, én pedig az idegtől remegő kézzel mutattam az emelet felé.
• Indulj... - sziszegtem, ő pedig lassan el is indult az emelet felé.

 Dühösen, tombolva pakolt, lehallatszott minden. Elhordott engem mindennek, minden családtagomat porig szidta, de én ezen már nem tudtam felhúzni magam. Belefáradtam ebbe az egészbe. Hallottam, ahogy percek múlva vonszolja le a bőröndöt a lépcsőn, így kisétáltam az előszobába, és kinyitottam a bejárati ajtót. Végre eltűnik az életemből, és én megnyugodhatok. Dühös tekintettel meredt rám, kisétált az ajtón, majd mielőtt becsukhattam volna megfogta az, és elém lépett.

• Azt akarom, hogy erre mindig emlékezz. - lehelte az arcomba, majd az arcomat keményen megragadva, durván csókolt meg. Döbbenten álltam pár másodpercig, majd hirtelen izomból toltam el.
• Tűnj innen, takarodj most azonnal te rohadék! - ordítottam rá, a szememben lángolt a düh, csak mint az övében, de ő egy gúnyos mosollyal takarta el.
• Nem tagadhatod le, hogy élvezted. Te ribanc. - súgta az utolsó mondatot.
• Gyűlöllek. - morogtam hangosan az arcába, majd minden erőmet összeszedve csaptam be előtte az ajtót, majd gyorsan elfordítottam a kulcsot a zárban. Rá kellett jönnöm, hogy nem fogok semmilyen csatát megnyerni. A csatát régen elvesztettem már, ahogy a háborút is. A homlokomat az ajtónak döntve hagytam, hogy ismét elárasszák a sós cseppek az arcomat, megengedtem magamnak, hogy kiboruljak, szétessek, az ajtó mentél lecsúszva öleljem magam, ha már nincsen mellettem senki, aki szeretne, és ezt megtenné. Már oly' régóta elvesztettem azt, aki megtette volna...