11. Felfelé

Az öntudat békésen hullámzó tengerének mélyéről a mobilom idegesítő csörgése húzott a felszín felé. Az agyam erősen tiltakozott, nem akart róla tudomást venni, mégsem tudtam teljesen kizárni, ő pedig fáradhatatlanul csak zenélt, és zenélt, mint egy türelmetlen kisgyerek karácsonykor, aki arra vár, mikor bonthatja már ki az ajándékait. A szemöldökömet összeráncoltam, s ahogy nagyjából kitisztult a fejem, a csörgés utat tört magának, és mintha tízszer olyan hangosan szólna, mint amikor még védett tőle az álom édes burka. Ahogy az éjjeliszekrényem felé nyúlkáltam - remélhetőleg abba az irányba van, amerre nyújtom az alvásparalízisből éppen újból működésbe lépő karom - csak a levegőt tudtam markolni. A testem egészen természetellenes helyzetben volt, a fejem valami keményen nyugodott. A kezeimmel megkerestem, hogy mégis hozzájuk képest hol lehet a koponyám, majd az alatta lévő kemény fán simítottam végig. Tolni kezdtem, s lassan, de biztosan felemelkedtem. Ekkor tisztult ki előttem a helyzet, hogy sikerült ülve elaludnom. Az asztali számítógép halkan búgott még, így az egeret megmozgattam, hogy a monitor is mutassa, mit műveltem rajta. Citizen Vein dalszövegek. Városi véna... Hánykor is van ma próba?
Résnyire nyitott szemekkel fogtam a kezembe a mobilom, ami még mindig idegesítően csörgött, a kijelzőn pedig a "Jared" név villogott. Felvettem, és rekedten szóltam bele.

• Igen? - a hangom mély, és rettenetesen rekedtes volt, én is alig ismertem meg.
• Adam? Ne haragudj, hogy felkeltettelek... Merre vagy? - érdeklődött egy halk nevetés kíséretében.
• Öm... itthon. Miért? Elkéstem? Késésben vagyok, igaz? - egyre inkább kezdtem magamhoz térni, ahogy egyre hangosabb volt a vészcsengő, mely azt sipítozta: Elkéstél! Ki fognak tenni! Még egyszer nem engedheted meg ezt magadnak!
•  Nem, dehogy. Még van pár óránk a próbáig. - megnyugodva szusszantam fel. Ezt most végre nem rontottam el, s a tudat mosolyra késztetett. - Arra gondoltam, elmehetnénk valahova, hisz gondolom a dalszövegek nagyjából megvannak, de a dallam még nincs. Mit szólsz?
• Rendben, az jó lenne. - mosolyogtam folyamatosan. Eszembe nem jutott volna ez az ötlet, hisz a próba arra való, hogy betanuljuk a dalokat. Bár nagy valószínűséggel a próbákon használhatatlan lennék, mivela szimpla dalszövegekkel konkrétan semmire nem megyek. Egy rockbanda frontembere nem szokott zenei aláfestéssel szavalni.
• Akkor egy óra múlva ott vagyok érted, jó? - kérdezte mosolyogva.
• Persze, szuper! - feleltem lelkesen, majd elköszöntem, s letettem. 

A telefonomat a zsebembe csúsztattam, s megmozgattam a számítógépem egerét, hogy az "alvó" monitor ismét életre keljen, az pedig újból a képernyőre lőtte fotonjait, s szemeim előtt kialakultak a sok kis pontból összetevődő kép. Gyorsan megtaláltam a kis nyomtató ikont, s rá is kattintottam, hogy a masina papírra vesse a Word programban feltüntetett dalszövegeket. Mivel a kávégépemhez hasonlóan a nyomtatóm is egy első világháborús darab, egy kis időre van szüksége, így én elvonultam a fürdőszobába.
A zuhanytálcára léptem,s megnyitottam a zuhanyt. A forró víz szinte parázsként perzselte a bőrömet, akár a forrásvíz, ezzel valamelyest segítve sajgó nyakamon, mely a természetellenes pózban való alvás eredménye. Alaposan megmostam a testem, majd egy törölközőt csavarva a derekamra mostam meg a fogaim, majd felöltöztem és megszárítottam a hajam, ami természetesen ismét az oroszlán hatást keltette. A mosdóra támaszkodva néztem a szeplős, enyhe súlyfelesleggel küzdő tükörképemre. A szemeim ennek tetejében vörösek, karikásak voltak. Egy sóhajjal emeltem őket égnek, és hagytam ott a tükörképem, hogy felöltözzek. Egy sötét farmert kaptam magamra a kedvenc Queen-es pólómmal, ahol a kék és narancssárga szín dominál. A veteránnak számító nyomtatóm nagy nehezen kiköhögte azt a pár oldalt, amiket felkaptam, félbehajtva begyömöszöltek a khaki színű táskámba, majd keresztbe vetve magamon raktam a mobilom a zsebembe és elindultam. A gondolataimba mélyedve róttam az utcákat, pontosan tudtam, merre van a park, hiszen Robbal, még a bizonyos "romlás" előtt rengetegszer jártunk erre.

Magam elé bámulva ballagtam, egyik lábamat tettem automatikusan, robotszerűen. 

• Adam...? -hallottam Jared hangját, ahogy utánam szólt, közben hangosan nevetett. 
• Igen? - válaszoltam kissé unottan, majd a hang forrásának irányába néztem. A mai napig sem értem, miért csodálkoztam el, mikor Jared Averay mosolya villogott szembe. 
•  Hosszú volt az éjszaka? - kuncogott fel halkan, én pedig elmosolyodva ültem le mellé, megráztam a fejem. 
•  Nem, dehogy! -ráztam meg a fejem. - Csak... siettem és kimaradt a reggeli kávé. -mosolyogtam rá. Gyere, meghívlak egyre. - csapott mosolyogva a combjaira, készen arra, hogy felkeljen. 
• Jaj, nem azért mondtam, hagyd csak! - emeltem fel mindkét kezemet.
• Nem kérdés volt. -közölte egy egyszerű, határozott, magabiztos mosollyal azon a szép arcán. 

Nevetve hajtottam le a fejem, s bólintottam egyet, beadva a derekamat. Diadalittas vigyorral pattant fel a padról, s felhúzott engem is erős kezeivel. Csak most figyeltem meg, milyen izmos a karja. Finoman kivette a kezemből a dalszövegeket, amelyeket úgy szorongattam, mintha aranyrudak lennének, s út közben kezdett magyarázni. Úgy tettem, mint aki figyel, és érti is, miről van szó, holott egész végig a hangjára figyeltem, nem arra, amit mond. Az agyam túlságosan tompa volt ahhoz, hogy bármit felfogjak abból, amit mond. Tisztán emlékszem, pont ugyanilyen érzés volt, amikor hulla fáradtan ültem az iskolapadban mondjuk fizika órán, én pedig csak gépiesen írtam amit a tanár mond, mindeközben egyetlen szó sem jutott el a tudatomig. Utána persze otthon oldalra billentett fejjel nézegettem a füzetem, és feltettem magamnak a kérdést: Ezt én írtam? Persze amikor rosszabb pillanataimban kerültem be az órákra, olyan vadmarhaságokat írtam, hogy otthon könnyesre röhögtem magam. Talán ez volt akkoriban az egyetlen örömöm...

<li> ... szóval a homoki szukcesszió mindenképpen hasznos dolog. - magyarázta, bár halovány sejtésem sem volt róla, hogy a viharban jutottunk a biológiához a dalszövegeken keresztül. </li>

<li> Igen, igen, szerintem is. - minden esetre bólogattam, hiszen annyira nem lőhetek mellé. </li>

<li> Adam! -nevette el magát, én pedig csak pislogtam mint pocok a lisztben. - Nem is figyelsz rám! -finoman oldalba bökött azzal a bizonyos fertőző mosolyával, amit én is elkaptam. </li>

<li> Igazad van, ne haragudj... - megráztam a fejem, mintha ettől kitisztulna. Mégis mellé lőttem, zseniális vagyok. Természetesen a gondolataim még zavarosabbak lettek, nem is tudom, mire számítottam.</li>

<li> Tényleg elkell neked az a kávé. - nevetett fel ismét, ahogy bementünk a kávézóba. Abba az újba, ahova Crystal cibált el, mielőtt Robbal szakítottunk. </li>

Jared leült az egyik ablak melletti két személyes asztalhoz, én pedig szépen letelepedtem vele szemben. Körbenéztem a kávézóban, a kis boxokon, a retro stíluson. Bree nem volt bent, talán délutános, vagy szabadnapot vett ki. Viszont volt egy ismerős arc a szemközti asztalnál. Egy kisebb csapattal hangoskodtak, nevettek, vele az élen. Persze, hogy a tegnapi műsor volt a téma, a színdarab, amiben főszerepet játszott "valami hülye helyett aki aztán kicsapta a díszhisztit". A tetves nénikéd vajazott térdkalácsa a díszhiszti. 

Egy másikfelszolgáló lépdelt az asztalhoz, Jared mosolyogva adta le a rendelést majd felém fordult.

<li> Szóval a szövegek megvannak, igaz? - nézett rám, de én még mindig a másik asztalnál ülő idegent próbáltam szemmel gyilkolni. -Adam... mi a gond? - próbálta elkapni a tekintetem. Mivel alig hallottam, meglengette a karját a szemem előtt. Nagyokat pilláztam, rendeztem az arcvonásaimat és elmosolyodva néztem rá. - Mi a baj? - ismételte meg lassabban, félretéve a dalszövegeket. </li>

<li> Semmi, minden rendben... Tényleg! - tettem hozzá, mikor láttam, hogy megemeli az egyik szemöldökét jelezve, hogy nem hisz nekem </li>

<li> Ugyan már, nem vagyok vak... - könyökölt az asztalra, s smaragdzöld szemeivel nézett az én szürkéskék szempáromba. Kár is lenne azokért a szemekért, Jared. </li>

<li> Igazából... most éppen egy hullámvölgyben vagyok. De a legmélyebb résznek vége, szóval... - a könyökömet az asztalon támasztva mutattam felfele. - már elindultam felfelé. - mosolyogtam rá. </li>

<li> Helyes, Adam, helyes. - mosolygott, majd elém tolta a  Beg for mercy dalszövegét.