11. Felfelé

Az öntudat békésen hullámzó tengerének mélyéről a mobilom idegesítő csörgése húzott a felszín felé. Az agyam erősen tiltakozott, nem akart róla tudomást venni, mégsem tudtam teljesen kizárni, ő pedig fáradhatatlanul csak zenélt, és zenélt, mint egy türelmetlen kisgyerek karácsonykor, aki arra vár, mikor bonthatja már ki az ajándékait. A szemöldökömet összeráncoltam, s ahogy nagyjából kitisztult a fejem, a csörgés utat tört magának, és mintha tízszer olyan hangosan szólna, mint amikor még védett tőle az álom édes burka. Ahogy az éjjeliszekrényem felé nyúlkáltam - remélhetőleg abba az irányba van, amerre nyújtom az alvásparalízisből éppen újból működésbe lépő karom - csak a levegőt tudtam markolni. A testem egészen természetellenes helyzetben volt, a fejem valami keményen nyugodott. A kezeimmel megkerestem, hogy mégis hozzájuk képest hol lehet a koponyám, majd az alatta lévő kemény fán simítottam végig. Tolni kezdtem, s lassan, de biztosan felemelkedtem. Ekkor tisztult ki előttem a helyzet, hogy sikerült ülve elaludnom. Az asztali számítógép halkan búgott még, így az egeret megmozgattam, hogy a monitor is mutassa, mit műveltem rajta. Citizen Vein dalszövegek. Városi véna... Hánykor is van ma próba?
Résnyire nyitott szemekkel fogtam a kezembe a mobilom, ami még mindig idegesítően csörgött, a kijelzőn pedig a "Jared" név villogott. Felvettem, és rekedten szóltam bele.

• Igen? - a hangom mély, és rettenetesen rekedtes volt, én is alig ismertem meg.
• Adam? Ne haragudj, hogy felkeltettelek... Merre vagy? - érdeklődött egy halk nevetés kíséretében.
• Öm... itthon. Miért? Elkéstem? Késésben vagyok, igaz? - egyre inkább kezdtem magamhoz térni, ahogy egyre hangosabb volt a vészcsengő, mely azt sipítozta: Elkéstél! Ki fognak tenni! Még egyszer nem engedheted meg ezt magadnak!
•  Nem, dehogy. Még van pár óránk a próbáig. - megnyugodva szusszantam fel. Ezt most végre nem rontottam el, s a tudat mosolyra késztetett. - Arra gondoltam, elmehetnénk valahova, hisz gondolom a dalszövegek nagyjából megvannak, de a dallam még nincs. Mit szólsz?
• Rendben, az jó lenne. - mosolyogtam folyamatosan. Eszembe nem jutott volna ez az ötlet, hisz a próba arra való, hogy betanuljuk a dalokat. Bár nagy valószínűséggel a próbákon használhatatlan lennék, mivela szimpla dalszövegekkel konkrétan semmire nem megyek. Egy rockbanda frontembere nem szokott zenei aláfestéssel szavalni.
• Akkor egy óra múlva ott vagyok érted, jó? - kérdezte mosolyogva.
• Persze, szuper! - feleltem lelkesen, majd elköszöntem, s letettem. 

A telefonomat a zsebembe csúsztattam, s megmozgattam a számítógépem egerét, hogy az "alvó" monitor ismét életre keljen, az pedig újból a képernyőre lőtte fotonjait, s szemeim előtt kialakultak a sok kis pontból összetevődő kép. Gyorsan megtaláltam a kis nyomtató ikont, s rá is kattintottam, hogy a masina papírra vesse a Word programban feltüntetett dalszövegeket. Mivel a kávégépemhez hasonlóan a nyomtatóm is egy első világháborús darab, egy kis időre van szüksége, így én elvonultam a fürdőszobába.
A zuhanytálcára léptem,s megnyitottam a zuhanyt. A forró víz szinte parázsként perzselte a bőrömet, akár a forrásvíz, ezzel valamelyest segítve sajgó nyakamon, mely a természetellenes pózban való alvás eredménye. Alaposan megmostam a testem, majd egy törölközőt csavarva a derekamra mostam meg a fogaim, majd felöltöztem és megszárítottam a hajam, ami természetesen ismét az oroszlán hatást keltette. A mosdóra támaszkodva néztem a szeplős, enyhe súlyfelesleggel küzdő tükörképemre. A szemeim ennek tetejében vörösek, karikásak voltak. Egy sóhajjal emeltem őket égnek, és hagytam ott a tükörképem, hogy felöltözzek. Egy sötét farmert kaptam magamra a kedvenc Queen-es pólómmal, ahol a kék és narancssárga szín dominál. A veteránnak számító nyomtatóm nagy nehezen kiköhögte azt a pár oldalt, amiket felkaptam, félbehajtva begyömöszöltek a khaki színű táskámba, majd keresztbe vetve magamon raktam a mobilom a zsebembe és elindultam. A gondolataimba mélyedve róttam az utcákat, pontosan tudtam, merre van a park, hiszen Robbal, még a bizonyos "romlás" előtt rengetegszer jártunk erre.

Magam elé bámulva ballagtam, egyik lábamat tettem automatikusan, robotszerűen. 

• Adam...? -hallottam Jared hangját, ahogy utánam szólt, közben hangosan nevetett. 
• Igen? - válaszoltam kissé unottan, majd a hang forrásának irányába néztem. A mai napig sem értem, miért csodálkoztam el, mikor Jared Averay mosolya villogott szembe. 
•  Hosszú volt az éjszaka? - kuncogott fel halkan, én pedig elmosolyodva ültem le mellé, megráztam a fejem. 
•  Nem, dehogy! -ráztam meg a fejem. - Csak... siettem és kimaradt a reggeli kávé. -mosolyogtam rá. Gyere, meghívlak egyre. - csapott mosolyogva a combjaira, készen arra, hogy felkeljen. 
• Jaj, nem azért mondtam, hagyd csak! - emeltem fel mindkét kezemet.
• Nem kérdés volt. -közölte egy egyszerű, határozott, magabiztos mosollyal azon a szép arcán. 

Nevetve hajtottam le a fejem, s bólintottam egyet, beadva a derekamat. Diadalittas vigyorral pattant fel a padról, s felhúzott engem is erős kezeivel. Csak most figyeltem meg, milyen izmos a karja. Finoman kivette a kezemből a dalszövegeket, amelyeket úgy szorongattam, mintha aranyrudak lennének, s út közben kezdett magyarázni. Úgy tettem, mint aki figyel, és érti is, miről van szó, holott egész végig a hangjára figyeltem, nem arra, amit mond. Az agyam túlságosan tompa volt ahhoz, hogy bármit felfogjak abból, amit mond. Tisztán emlékszem, pont ugyanilyen érzés volt, amikor hulla fáradtan ültem az iskolapadban mondjuk fizika órán, én pedig csak gépiesen írtam amit a tanár mond, mindeközben egyetlen szó sem jutott el a tudatomig. Utána persze otthon oldalra billentett fejjel nézegettem a füzetem, és feltettem magamnak a kérdést: Ezt én írtam? Persze amikor rosszabb pillanataimban kerültem be az órákra, olyan vadmarhaságokat írtam, hogy otthon könnyesre röhögtem magam. Talán ez volt akkoriban az egyetlen örömöm...

<li> ... szóval a homoki szukcesszió mindenképpen hasznos dolog. - magyarázta, bár halovány sejtésem sem volt róla, hogy a viharban jutottunk a biológiához a dalszövegeken keresztül. </li>

<li> Igen, igen, szerintem is. - minden esetre bólogattam, hiszen annyira nem lőhetek mellé. </li>

<li> Adam! -nevette el magát, én pedig csak pislogtam mint pocok a lisztben. - Nem is figyelsz rám! -finoman oldalba bökött azzal a bizonyos fertőző mosolyával, amit én is elkaptam. </li>

<li> Igazad van, ne haragudj... - megráztam a fejem, mintha ettől kitisztulna. Mégis mellé lőttem, zseniális vagyok. Természetesen a gondolataim még zavarosabbak lettek, nem is tudom, mire számítottam.</li>

<li> Tényleg elkell neked az a kávé. - nevetett fel ismét, ahogy bementünk a kávézóba. Abba az újba, ahova Crystal cibált el, mielőtt Robbal szakítottunk. </li>

Jared leült az egyik ablak melletti két személyes asztalhoz, én pedig szépen letelepedtem vele szemben. Körbenéztem a kávézóban, a kis boxokon, a retro stíluson. Bree nem volt bent, talán délutános, vagy szabadnapot vett ki. Viszont volt egy ismerős arc a szemközti asztalnál. Egy kisebb csapattal hangoskodtak, nevettek, vele az élen. Persze, hogy a tegnapi műsor volt a téma, a színdarab, amiben főszerepet játszott "valami hülye helyett aki aztán kicsapta a díszhisztit". A tetves nénikéd vajazott térdkalácsa a díszhiszti. 

Egy másikfelszolgáló lépdelt az asztalhoz, Jared mosolyogva adta le a rendelést majd felém fordult.

<li> Szóval a szövegek megvannak, igaz? - nézett rám, de én még mindig a másik asztalnál ülő idegent próbáltam szemmel gyilkolni. -Adam... mi a gond? - próbálta elkapni a tekintetem. Mivel alig hallottam, meglengette a karját a szemem előtt. Nagyokat pilláztam, rendeztem az arcvonásaimat és elmosolyodva néztem rá. - Mi a baj? - ismételte meg lassabban, félretéve a dalszövegeket. </li>

<li> Semmi, minden rendben... Tényleg! - tettem hozzá, mikor láttam, hogy megemeli az egyik szemöldökét jelezve, hogy nem hisz nekem </li>

<li> Ugyan már, nem vagyok vak... - könyökölt az asztalra, s smaragdzöld szemeivel nézett az én szürkéskék szempáromba. Kár is lenne azokért a szemekért, Jared. </li>

<li> Igazából... most éppen egy hullámvölgyben vagyok. De a legmélyebb résznek vége, szóval... - a könyökömet az asztalon támasztva mutattam felfele. - már elindultam felfelé. - mosolyogtam rá. </li>

<li> Helyes, Adam, helyes. - mosolygott, majd elém tolta a  Beg for mercy dalszövegét.

10. Sebzett

Konkrétan egy óra volt hátra az előadásig, én pedig éppen próbáltam összeszedni az univerzum legkülönbözőbb pontjain tartózkodó gondolataimat, miközben a szövegemmel a kezemben loholtam be a színház főbejáratán egyenesen a próbaterembe. Az ajtó előtt lefékezve vettem egy nagy levegőt, majd végiggondoltam, mi vár rám ott bent. Biztosan számítottak rám, hisz annyira még én sem lehetek felelőtlen, hogy ne menjek el a főpróbára. Tény, hogy senkinek sem voltam a mulasztások miatt a szíve csücske, ami nyilvánvalóan okoz megvető pillantásokat.
Végül összeszedve magamat nyomtam le a kilincset, és léptem volna be a terembe, mikor megakadt valakin a szemem. Nem is az arca volt érdekes, bár utólag felfedeztem, hogy még életemben nem láttam. De amin megajadt a szemem, az a ruhája volt. Hitetlenkedve álltam azajtóban, s ugyan elterveztem, hogy sűrű bocsánatkérések közepette, egy utolsó hajrával végigpróbáljuk, de egy hang nem jött ki a torkomon látva, hogy az a bizonyos idegen a jelmezemben áll a terem közepén. Az én jelmezemben, az én szerepemben az én helyemen.
Az arckifejezésemet látva a rendező lépett oda hozzám, majd odaszólt a többiekhez.

• Folytassátok, eddig szuper! - a kollégák kelletlenül ugyan, de levették rólam kíváncsisággal teli tekinteteiket, majd a jelmezemben ripacskodó idegenre néztek, a rendező, Roy pedig ismét felém fordult. - Adam, jobb lenne, ha most mennél.
• Nem megyek. Van szerepem, kiállok és megcsinálom. Tudom a szövegem. - néztem keményen és dacosan a szemeibe, próbálva eltakarni mindazt a negatív érzelmet, amely bennem tombolt.
• Nem jártál próbákra, kénytelen voltam másnak adni. - felelte türelmesen, én pedig tovább harcoltam. Nem hagyom... egyszerűen nem vehetik ezt el tőlem.
• Akkor most kérem vissza. Közöld vele, hogy itt az eredeti színész, nincs szükség a beugróra. - összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, és vártam, hogy tegye, amit mondok.
• Adam... az övé a szerep. Véglegesen. -
• Mi!? Ezt nem teheted! - kiáltottam rá enyhén hangosabban a kelleténél, s ezzel sikerült ismét magamra vonnom mindenki figyelmét, de ezúttal minden arc döbbenetet tükrözött. Viszont jelen pillanatban ez volt az utolsó dolog, ami érdekelt.
• De, igen. Megtehetem. - felelte magabiztosan, és teljesen igaza volt. A darab az ő kezeiben van, és ő dönti el, ki szerepel és ki nem. 

Lángoló tekintettel vetettem egy gyilkos pillantást a rendezőre, és az idegenre, majd kiviharzottam a teremből becsapva magam után az ajtót.
Emelt fővel vonultam ki a vörös szőnyeggel borított, díszes folyosókon, egyenesen kifele az aranyozott főbejáraton, ami előtt már kis csoportokba rendeződve álltak az alkalmi ruhákba bújt tömeg, melynek tagjai alkotják majd a hamarosan színpadra kerülő darab közönségét. Végignéztem az embereken, majd megforgattam a szemeim, s nyögve indultam haza az üres házamba, hogy megtervezzem az esti önpusztításomat.
Lassan battyogva a színháztól, magassarkú cipők kopogását hallottam magam mögött. Nem figyeltem rá, csak összehúztam magamon a kabátomat, a forgatókönyvet, amit egész eddig magamnál hordtam pedig bevágtam egy kukába, ami mellett elhaladtam.

• Adam! - Hallatszott Bree hangja a hátam mögül. Valahogy éreztem, hogy az a bizonyos "otthon egyedül dühöngök" terv nem lesz olyan egyszerű, mint ahogy én azt elképzeltem.
• Mondd... - fordultam vissza, s ránéztem régen látott barátomra, akit az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam. 
• Hova mész? - lépett elém értetlenkedve. - Gondoltam, megleplek, és eljövök az előadásra, hogy végre lássalak, elvileg a szereplistán a te neved van feltüntetve...
• Másé a szerep. - jelentettem ki egyszerűen, és megvontam a vállam, mintha egyáltalán nem érdekelne az egész.
• De hát... - összevonta a szemöldökét - miért? 
• Mert nem jártam be próbákra, a rendező pedig másnak adta... - ismét megvontam a vállam, Bree pedig felsóhajtott.
• Buta, buta Adam.. - megcsóválta a fejét egy elnéző mosollyal. - Vigasz-forrócsoki?
• Nem mész az előadásra? - hunyorogtam rá, ő pedig megvonta mosolyogva a vállát-
• Majd akkor, ha téged látlak főszerepben. - mosolygott kedvesen egy kacsintás kíséretében, én pedig csak megráztam a fejemet.
• Menj csak, biztos jó az a másik ba... színész. Miattam ne hagyd ki, jó? - a vállára simítottam, ő pedig elhúzta a száját, és kezdte beadni a derekát.
• Rendben, rendben. Neked nincs kedved...? - intett a fejével az impozáns épület felé, én pedig mosolyogva megráztam a fejem. - Oké. Majd összefutunk, szia. - intett és eltipegett.
• Szia. - mondtam halkan, majd lassan ballagtam haza a sötét utcán, s beléptem a kis, biztonságot nyújtó otthonomba.

Még mindig nem értettem, miért cipelt Crystal arra a meghallgatásra. Mire jó az nekem, hogy benne vagyok egy bandában? A munkámat sem végzem jelenleg rendesen, és most a nyakamba szakad még egy feladat, amit ráadásul nem is akartam... Igaz, talán ez nem teljesen fekete-fehér. Ha nem akartam volna, simán kisétálhattam volna a teremből. De volt valami a zsűriben és az egész szituációban, ami megragadott, és nem engedett el, de nem tudom meghatározni, mi volt az. Talán a hírnév hullámokban rámtörő vágya lappangott bennem, s vonzott a kihívás. Úgy vélem, az életben kockáztatni kell, ha az ember el akar érni valamit. Én eddig túl kevés rizikót vállalhattam, hisz még mindig a porban vagyok, és a félig elvesztett munkámért járó minimálbérből fizetem a rezsit, valamint az ételt, ha meleg kaját akarok, és nem jön át anya vagy Crystal főzni, ugyanis az én főzőtudományom a sima rántottánál megáll. Próbálkoztam levesekkel, sülthússal, de a levesemet még Bridget Jones spárgalevese is lealázza, amiben konkrétan talán a hagymát a növény spárga helyett a kék madzaggal kötötte össze, így az egész egy borzalmas ízű kék löttylett. Na most az én húsleveseb sokkal jobban hasonlított tulajdonképpen bármi másra, leginkább egy tál műzlire, mint levesre. Az íze pedig olyan volt, mintha a zacskóból kanalaztam volna a vegetát. 

Talán itt az ideje, hogy változtassak, mert a változás eljön, ahogy a dal is mondja. A kérdés pusztán annyi: mikor?

Egy hangos sóhajjal löktem be magam után a bejárati ajtót, ajd a zsebemben rezgő telefonomat kaptam a kezeimbe. A kijelzőn lelkesen villogott egy apró, fehér boríték jelezve, hogy üzenetet kaptam, így a megfelelő gombot enyomva nyitottam meg.

"Szia, Adam!

Az e-mail címedre átlőttem pár dalszöveget kottával, nézegesd őket, kérlek.

J."

Jared Averay. Meleg, zöld szempárját láttam magam előtt, s kedves mosolyát, miközben olvastam a rövidke levelet. A telefonom félredobva csentem el a konyhából egy zacskó  chipset, és beültem az asztali számítógép névre hallgató monstrum elé, s megnyitotzam az e-mailjeimet, hogy csekkoljam a dalszövegeket. 

Mind találóak, lényegterörőek, csak kicsit nyersek. A chipses zacskóban turkálva, majd a kihalászott szemeket ropogtatva kezdtem memorizálni a szövegeket csendes magányomban a saját hiányérzetemmel. Anélkül, hogy lenne valaki aki hozzám szól, hátulról átölel, s egy forró csókkal kényezteti nyakam, elcsal a dalszövegek mellől mellől egyenesen meleg karjaiba, melyekkel viaránt a szakadék szélétől, és soha többé nem enged el. Nem enged elesni, lezuhanni a mélybe, csak visszaadja letépett szárnyaimat, s újra megtanít repülni. Mert jelenleg letépett szárnyaim helyén két hatalmas, folyton vérző seb tátong, s nincs senki, ki begyógyítaná. Nem maradt másom, mint az álom, mely széttört, sebzett lelkem romjai közé száműzi tudatomat.

Harmadik díjam!

Nagyon szépen szeretném megköszönni a díjat Beut Lora-nak!

Szabályok:

Köszönd meg annak, akitől kaptad!

Írj 10 dolgot magadról!

Válaszolj 10 kérdésre!

Tegyél fel 10 kérdést!

Küld tovább 5 bloggernek!

Magamról:

Az íráson kívül még rajzolok.

Majdnem 7 éve szerepjátszom

Imádom a masnis dolgokat(hajpánt, öv, karkötő, fülbevaló :D )

Az elismerés motivál arra, hogy folytassam azt, amit csinálok. Úgy értem, ha látom, hogy van értelme. :)

Imádom a vihart, legszívesebben a teraszról, egy esernyő alól nézném az egészet.

Egy üres lap kegyetlenül tud inspirálni! :)

Boldog párkapcsolatban élek a telefonommal.

Idén fogok érettségizni. 

Oda vagyok a párduc és kígyómintáért.

Újabban a Sims 2-vel játszom :D

Válaszok:

Milyen munkát vállalnál, ha nem számítana a fizetés?

Szívesen lennék újságíró, vagy simán csak író, esetleg grafikus.

Csapatban vagy egyénileg dolgozol szívesebben?

A feladattól függ, de általában egyénileg szeretem csinálni a dolgokat, mert tudom, mire számíthatok végeredményként.

Mi motivál?

Ha látom, hogy van valami értelme, másoknak tetszik amit itt művelek, az írás szeretete, és persze a főhős, Adam.

Hol látod magát 3 vagy 5 év múlva?

A közgazdasági egyetem angol nyelvű gazdálkodás és management szakán. Vagy esetleg a sárga házban pontosan az egyetem miatt :')

Mivel töltöd a szabadidődet?

Írok, rajzolok, Sims2zöm, szerepezem, vagy a városban lógok. :)

Ha egy tégla volnál egy falban, melyik tégla lennél és miért?

A legutolsó tégla, amit a kőműves letesz, mert ez egyfajta pont az i-n, ami eltölti a munkást örömmel, mondván, hogy végre befejezte azt a falat :D

Melyik szín lennél és miért?

Fekete vagy fehért, mert mindenhez illenek :D

Milyen állat lennél és miért?

Tigris, mert ez jutott először eszembe :D

Hogyan mozdítanád el a Fuji hegységet?

lépnék egyet jobbra, és a Fuji hegység már is el van mozdulva hozzám képest :'D

Tervezel blogot a közeljövőben?

Fogalmam sincs, jelenleg van a Sleepwalker és a Chokehold, de indítok majd egy g-portalos oldalt, ami blog(sz)építéssel foglalkozik majd. :)

Kérdések:

Melyik dal jellemez téged a legjobban?

Melyik dal jellemezné a blogod a legjobban?

Ha bárhol élhetnél a világon, hova költöznél?

Ha hátralévő életedben csak egy személy láthatnál, ki lenne az? 

Miben más a te blogod, mint a többi?

Mi a hobbid?

Ki a példaképed?

Miért ő a példaképed?

Szívesen lennél példakép?

Mi a kedvenc ételed?

Akiknek küldöm:

• Aubrey
• Carmen
• Lady Rainbow
• Cindy

9. Küldetés

Ismét sajgó fejjel ébredtem a saját izzadságomban vergődve. A Nap erős fénye a szemhéjamon keresztül is bántotta a szemeimet, mintha minden erejével azon lenne, hogy bármi áron is, de megvakítson. Gonosz. Főleg reggel, tudom én, kiismertem már ezt a galádot. Minden egyes reggel ezt műveli velem, és most sem tesz kivételt, holott pontosan tudja, mennyire fáj a fejem. Az egyik kezemmel eltakartam a szemeim, a másikkal pedig az ágyam másik felét tapogattam, de szerencsére nem volt ott senki. Mondhatni, megkönnyebbültem, hogy nem kell szembenéznem a tegnapi "áldozatommal" - ma sem. Már pár hete csak kalandozom. Egyik egy éjszakás kalandból a másikba, miközben minden más a háttérbe szorul. A színházi próbák felére nem járok be. A kollégák szerint rohadtul nem lesz ennek jó vége. De most őszintén! Az életemben mi a fenének volt jó vége? Mi végződött happy end-del? Az álmaim sorban dőltek romba, akár egy dominó játékban, egyik lökte a mélybe a másikat, és nekem nem maradt semmim. Egyetlen kis szikrányi reményem volt Robert Carver személyében, aki tartotta bennem a lelket, de valahol, valamikor régen elromlott a kapcsolatunk. Örök rejtély, kinek a hibája, s az időt sem lehet meghatározni. Pusztán annyiban vagyok biztos, hogy azért tartottam magam mellett, mert ő volt az a támasz, mely elkapott, ha zuhannék, mely éltette bennem a hazugságot: Még nincs minden veszve.
"Once upon a time
I was falling in love
But now I'm only falling apart..."

Elhasaltam az ágyamon, s úgy próbáltam felkelni, de lábaim egyelőre túl gyengének bizonyultak, hogy elbírják a súlyom. A párnámba temettem az arcom, és hatalmasat sóhajtottam. Teljesen elvesztem. Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy tényleg jó ötlet volt-e az, hogy eltaszítottam őt magamtól, akár egy szakadt rongyot, hiába törölte belém a lábát időről-időre. Most olyan vagyok, akár egy erdő fák nélkül. Csapongok, mint egy folyó, mely nem találja medrét.
Végül kénytelen voltam rávenni magam, hogy minden erőmet összeszedve mégis talpra küzdjem magam, majd leandalogjak a lépcsőn. Minden egyes lépéssel egy újabb csatát vívtam a rám nehezedő iszonyatos nyomással szemben, mely újra meg újra kardot rántott, hogy mindkét vállam a földre szoríthassa. Az őskorból származó kávégépem gombját benyomva szinte hősnek éreztem magam, hogy ilyen állapotban nem estem össze egy lépés alatt minimum háromszor. Ahogy vártam, hogy a feketém készen álljon arra, hogy csodát tegyen velem, a telefonom idegtépő hangja szólalt meg, és visszhangzott az agyamban egyre idegesítőbb, visítóbb hangon, és úgy éreztem, a fejem ebben a szent pillanatban robban szét. Egy hangos morranást hallatva kaptam a telefonom után, majd felvettem, és a fülemhez emeltem.

• Hé, Adam, merre vagy? - szólt bele Crystal ismerős hangja.
• Szia, Crys, itthon. - szóltam bele rekedtes hangon. - Miért?
• Szóval megint egy lépéssel közelebb kerültél ahhoz, hogy tönkretedd magad? - a hangja tele volt cinizmussal, én pedig nagyot sóhajtottam. Nem szenvedek mostanság hiányt a Crystal-féle megrovásokban, naponta zaklat a hülyeségekkel.
• Hagyj már ezzel, nem unod még? - nyöszörögve vánszorogtam a Krisztus előttről származó kávégépemhez, hogy a koffeinbombámat a kezembe foghassam.
• De, Adam, nagyon unalmas hetek óta téged győzködni arról, hogy kapard össze a valagad a padlóról és hagyd abba az önsajnálatot.
• Nem sajnáltatom magam! Csupán szórakozom. Miért olyan nagy bűn ez? - belekortyoltam a fekete löttyömbe, majd vártam a koffein jótékony hatását.
• Aha. Rendben, remélem a ma esti előadásodon is pont olyan jól fogod érezni magad. - kis híján sugárba köptem a konyhát a kávémmal, ahogy felfogtam, miről is beszél Crystal.
• A fenébe, az előadás...! Basszus, ki fognak vágni... - kaptam a fejemhez, majd az asztalra könyököltem egy hangos morgással. - Ilyen nincs...
• Tudod, pontosan ezért kellett volna próbálnod. Tudom, hogy rohadtul zseniális és fantasztikus vagy, de próba nélkül még te sem rázol ki egy kész darabot a kisujjadból. - kaptam a szokásos irónia adagomat, mintha elvonási tüneteket olvasott volna le a hangomból.
• Sosem mondtam, hogy "zseniális" lennék.- feleltem monoton hangon.
• De azt sem, hogy nem vagy az! - szinte hallottam a hangján, hogy vigyorgott, én pedig megforgattam a szemeim.
• Élvezed, mi? - sóhajtottam a telefonba, közben a homlokomat az asztalra tettem.
• Nos, mint mondtam, unalmas folyton noszogatni, hogy ne ugorj ki az ablakon mély depressziódban... Na, de most vidd a feneked a mosdóba, szedd össze magad, mondjuk meditálj, tíz perc múla ott vagyok érted. - közölte velem a kész tényt, mintha a főnököm lenne.
• Mi? Mikor akartam kiugorni? - ráncoltam a szemöldököm, majd egy sóhajtás kíséretében túrtam a hajamba. - Jó, rendben... -azzal a lendülettel le is tette, én pedig szimplán befejeltem az asztalt. Kedves Isten! Megegyezhetnénk esetleg abban, hogy inkább bottal verj?

Körül-belül félórás semmittevés után hallottam dudálást a házam elől, s máris tudtam, hogy a Crystallal való 'kirándulás' álnéven futó agymosás kezdetét veszi. A legszebb az egész programban, hogy nála sosem lehet tudni, merre is akar elrabolni, így a felkészülési lehetőségeim száma konkrétan a nullával egyenlő, ha csak nem kevesebb. Unottan vettem fel a bőrkabátom és az övtáskám, csoszogtam ki az ajtón, belöktem magam után, majd bezártam azt. Beültem Crystal mellé a piros Suzukijába, mormogtam valami köszönéshez hasonlót és bekötöttem magam.

• Na, van sejtésed róla, hova megyünk? - kérdezte, miközben az útra fordult.
• Nem, Crystal, ötletem sincs. - mondtam gépiesen, mintha betanultam volna, s megráztam a fejemet.
• Hű, Lambert, ne lelkesedj ennyire! - kezdett cukkolni, amire nekem egy szemforgatás volt a válaszom.
• Mi okom is lenne lelkesedni? - felvont szemöldökkel néztem rá, ő pedig beletaposott a fékbe. Komolyan, most szívat!? - A francba, Crystal! Értem én, hogy a drámai hatásokat kedveled de ez túlzás! - figyeltem hitetlenkedve ahogy felnevet.
• Pirosat kaptunk, észkombány. - megsimogatta a fejem tetejét. Oké, vaklárma, de annyira még nem sikerült elinnom az agyam, hogy egy tacskó értelmi szintjével büszkélkedhessek. Végül egy sóhajtással hagytam annyiban az egész, nem túl sok értelemmel bíró beszélgetést.

Crystal ismét a gázra lépett, és a kis piros Suzuki tovább haladt az úton, s még a jövő homályában rejlik a válasz, merre is tart pontosan. Talán ismét egy kávézó, vagy kitessékel a friss levegőre, esetleg egy újabb színházi próba, amiről sejtelmem sincs? Percek múlva éreztem, hogy az autó lassul, így kénytelen voltam lehunyni lelki szemeimet, melyek előtt láttam, ahogy éppen üvölt velem a színház igazgatója, és közli velem, hogy van egy hetem felmondani, majd szép lassan az utcára kerülök, és könyöröghetem be magam Crystalhoz, miután sikerült behízelegnem magam valami kávézóba pincérnek. Talán Bree segítségével arra az új, de mégis retro stílusú helyre, persze az interjúnmegrengetni az eget a nem létező tíz éves pincéri tapasztalatomról, valamint a fejlesztésre váróan tökéletes kommunikációs, és a méginkább csiszolàsra szoruló, de szintén perfekt problémamegoldó képességeimről. Mély elmélkedésemből a motor dorombolásának megszűnése, valamint Crystal hangja ébresztett fel. 

•  Merre jársz, Adam? - nevetett fel hangosan, én pedig megráztam a fejem, majd körülnéztem. Egy sima épület volt egy kihalt utca közepén. Egy árva lélek, egy madár sincs errefelé, de minket ide rendelt a sors Crystal újabb zseniális ötlete személyében.
•  Most szórakozol. -jelentettem ki egyszerűen, majd vártam, hogy nevetve bólogasson és indítsa ismét a motort, és folytassuk a kis utunkat. De ez nem történt meg.
•  Tudod egyáltalán, hol vagyunk? - felvonta a szemöldökét, és úgy meredt rám.
•  Nem, és épp ezelvan bajom. - vágtam rá, mire ő egy szemforgatással válaszolt.
•  Akkor az a feladatod, hogy kiderítsd. Szépen kiszáls, és beviszed azt a formás popód abba az épületbe, - mutatott az említett ház irányába - és egy csinos mosollyal teszed a dolgod. 
•  De mi a dolgom? - kérdeztem összevont szemöldökkel.
•  Amint kidrítetted, hol vagy, a dolgod is egyértelmű lesz. -Crystal hangosnevetéséből ítélve ismét megfizethetetlen volt az arckifejezésem.
•  Most szórakozol. - továbbra sem mozdultam, bár kétség kívül jobban tettem volna, ha magamtól kiszállok, éy nem Crystalnak kellett volna kilökdösni...

Hát, jó. Hajtsuk végre a "küldetést", amit Crystal sózott rám, és valószínűleg filmbeillőnek szánt,  csak a hozzáállásom nem volt az, amely nem tett eleget a "megfelelő" fogalmának. Lassan lépdeltem az épület felé a már egyre sötétedő utcán. Ez van, ha az ember későn kel. Túlságosan hamar sötétedik be, éjszaka pedig nem elég fáradt az ember, hogy elaludjon, aminek az eredménye a későn fekvés, ami ismételten csak egy későn ébredést eredményez. Jobban szólva a bioritmus teljes felbomlását.
Unottan nyomtam le a vasajtóhoz lépve a szinte jeges kilincset, s kinyitottam az ajtót. Egy nagy terem terült elém, s a másik végében egész pontosan három szempár szegeződött rám. Az bal szélen egy teltebb férfi ült barna hajjal és szakállal. Középen egy magas, egészen sovány, rövid hajú férfi ült, mellette pedig egy fiatalabb, hosszú fekete hajú ember és mellette egy rövid, barna hajú, enyhén borostás férfi, meleg zöld szemekkel.

• Üdvözlöm, kérem, fáradjon beljebb! - mosolygott rám melegen a jobb szélső, mikor látta, hogy csak tippelni tudok, mit is kéne itt pontosan csinálnom. 
• Jó napot. - szedtem végül össze magam, és magam után behúzva az ajtót lépdeltem be a terembe a "zsűri" elé. Név szerint, balról jobbra haladva Monte Pittman, Steve Sidelnyk, Tommy Victor és Jared Averay. 
• A meghallgatásra jött, igaz? - folytatta Jared mosolyogva. Lehunytam pár pillanatra a szemeim, s bólintottam, közben magamban átkoztam Crystalt, hogy egész úton egy betűt sem szólt erről. - Szóval elárulod a neved? - mutatott egy féloldalas vigyort.
• Elnézést, a nevem Adam. Adam Lambert. - biccentettem a fejemmel, Jared pedig lefirkantotta a lapra a hallott nevet.
• Milyen dallal készültél? - villámcsapásként ért a kérdése, pedig egy meghallgatáson halál természetes, hogy ilyet kérdeznek. Ki az, aki felkészületlenül megy meghallgatásra? Őszintén szólva nem is én lennék. Először is, mert eszembe sem jutott volna eljönni ide, másodszor, ha esetleg fogadásból, vagy egyéb kivételes okból ide nem keveredek, előtte nap a kisujjamat sem mozdítom meg azért, hogy jól sikerüljön a meghallgatás, és bevegyenek egy bandába, aminek még a nevét sem tudom.
• Igen. - hazudtam végül. Ha nem sikerül, akkor elkönyvelik, hogy nem vagyok a csapatba való. Nem vesztek vele semmit. - A Scorpionstól a Send me an angelt énekelném. - bólintottam magabiztosan.
• Értem, hoztál hozzá alapot? - erre a kérdésre is számíthattam volna, hiszem nem azt kérdezték, hogy fejen állva, vagy a plafonról lógva szándékozom-e előadni. Vettem egy nagy levegőt, és lassan fújtam ki, mielőtt megszólaltam volna.
• Alap nélkül. -néztem Jaredre, aki kissé meglepettnek tűnt de bólintott.
• Oké, halljuk. - mosolyodott el végül, és hátra dőlt a székében.

Dúdolni kezdtem a dallamot, majd belekezdtem az első versszakba. "Wise men say just walk this way...." Lehunyt szemekkel énekeltem a dalt alap nélkül, a lábammal ütve a mérőt, s a fejemben szólt a zenei alap. Az első refrént kihagytam, és egymás után énekeltem el a két versszakot, majd a két versszak után kezdten a refrént erőteljesen. "Here I am! Will you send me angel? Here I am! In the land of the morning star..." Ha már itt vagyok egy meghallgatáson, igyekeztem a lehető legtöbbet beleadni a bemelegítetlen hangommal, így a záró refrénnél minél magasabbra vittem, és hosszan kitartottam a hangokat, majd lassan hoztam vissza a dalt, majd nyugtattam meg a végére.
Mikor az utolsó hang is elhagyta a számat, kinyitottam a szemeimet, és végignéztem a zsűrin. Monte, Tommy, Steve és Jared összesúgtak, majd Monte felkelt, odasétált hozzám, és a kezét nyújtotta.

• Gratulálok, haver, bent vagy. - az arcom megnyúlt, és a szemem kikerekedett a meglepettségtől, tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy örülök-e neki, vagy sem. Lassan nyújtva a kezemet megráztam az övét.
• Köszönöm. - mosolyodtam el végül, a többi tag is odajött kezet fogni, majd kérésükre leírtam minden elérhetőségemet egy papírra, és én is kaptam egy fénymásolatot a papírról, amire az ő elérhetőségeik voltak nyomtatva.
• Holnap kettőkor ráér mindenki? - szólalt meg Jared körbenézve, mindenki igennel felelt, így én is bólintottam, mikor rám nézett kérdően. - Rendben, akkor holnap kettőkor itt találkozunk. Hozzátok a dalszövegeket és a kottákat. Adam te csak hozd magadat. - kacsintott rám smaragdzöld szemeivel, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.
• Rendben. - bólintottam. A tény, hogy Crystal ma este meg fog halni, továbbra is változatlan, így elköszöntem. - Viszont nekem most rohannom kell, mert... várnak rám. Akkor holnap. - Intettem egyet, majd ezzel a lendülettel fordultam sarkon, és pár másodperc alatt vágódtam be az autóba Crystal mellé gyilkos pillantásokat vetve felé.
• Egyszer meg fogod köszönni. - vigyorgott rám, mintha tudta volna, hogy bevettek a bandába, majd indította a kocsit és az útra fordult, s csendesen szeltük az utakat a sötét éjszakában, hallgatva a motor dorombolását...

8. Tündérmese

Pontban kettőkor már Bree háza előtt álltam a rozoga verdámmal. Ritkán használtam a drágát, mivel a színház elég közel volt a házunkhoz, konkrétan tíz perc gyaloglással bőven oda lehet érni, máshova pedig eddig nem jártam el. Kivételt képeznek ez alól ugye a Crystallal való koccanások, valamint a legközelebbi kocsma, ahova egy-egy "harc" után menekültem, ez egyfajta békeidőszak volt ez a háborúban, de végre az egész huzavonának vége. Örülök, hogy nincs több tortúra, ahogy a kicsi kocsim is biztosan boldog, hogy kimozdulhat végre a zord, sötét börtönéből, ahogy én is Rob zárdájából.
Bree gondolom még mindig a haját, vagy a sminkjét igazgatta a tükör előtt, vagy esetleg teljesen kiment a fejéből az egész találkozó, így dudáltam egy rövidebbet. Rövidesen nyílt is az ajtó, és Bree egy pink, térdig érő ruhában lépett ki, amely a melle alatt egy fekete, vékony övvel volt díszítve. Pislogtam párat, mire észbe kaptam, már bent is ült mellettem.

• Szia! - puszilt mosolyogva az arcomra, majd bekötötte magát.
• Hali. Ilyen puccos helyre megyünk? - nevettem halkan, ő pedig megjátszott sértődöttséggel húzta el az orrát.
• Azért, mert te képes vagy melegítőben bálba menni, én még adok magamra. - sandított rám komoran, de én megláttam a szája szélén bujkáló kis mosolyt.
• Melegítőben maximum futni megyek, ne magadból indulj ki. - böktem oldalba vigyorogva, mire ő összerándult egy halkat sikkantva.
• Hé! Ne gonoszkodj, Joshua! - megint a karakterem nevén szólított, úgy látszik rajtam marad ez a név.
• Ó, szóval csikis vagy? - vigyorodtam el ördögien, ő pedig hatalmas, ijedt őzike szemekkel nézett rám. - Nyugi, nem bántalak. - mosolyogtam, majd indítottam ismét a motort, és az útra fordultam. - Na, merre megyünk?
• Mit szólnál mondjuk... - itt hosszabb szünetet tartott, elgondolkozott. Komolyan nem találta még ki? - a Fairy's jó hely. - mosolygott rám szélesen. LA egyik legpuccosabb kávéházát sikerült kinéznie, fogadja szívélyes gratulációmat. Magamban nevettem, miközben egyik régi ismerősöm mondata visszhangzott a fejemben: "Mindent ki kell próbálni!".
• Rendben, legyen a Fairy's. - mosolyogtam rá, majd elindultam az irányába. - A pólót majd hazafele odaadom, jó? Nem felejtettem ám el! - vigyorogtam, ő pedig jóízűen nevetett fel.
• Kellemesen csalódtam, biztosra vettem volna, hogy az este végén, mikor rákérdezek, fülig pirosodva keresed majd a kifogásokat. - cukkolt, én pedig mosolyogva forgattam meg a szemeim.
• Komolyan ennyit nézel ki belőlem? Általában fejben tartom a dolgokat. - mosolyogtam rá, majd ismét az utat figyeltem. 
• Nagyon helyes, Mr. Lambert. - kacsintott rám, én pedig felnevettem a formális hangvételen. Befordultam egy kisebb utcába, és beálltam a Fairy's , idézem, "Csak és kizárólag a tündéri vendégeknek fenntartott" parkolóba.
• Micsoda puccos hely... - forgattam meg mosolyogva a szemem, kiszálltam az autómból, a motorháztetőn átcsusszanva érkeztem meg Bree mellé, és nyitottam ki az ő ajtaját is mélyen meghajolva. - Hölgyem.
• Na jó, értem én, hogy színház, meg minden, de ez kezd kicsit sok lenni. - szállt ki nevetve, én pedig felegyenesedtem.
• Ezek szerint nem sikerült imponálnom neked... - mosolyogtam rá, majd átkaroltam a vállát, és elindultunk a kis kávézóféleségbe. Belépve megszólalt egy aranyos kis csengő, mire szinte a semmiből termett mellettünk egy pincér, aki azonnal egy asztalhoz vezetett minket kedves szavakkal bombázva mindkettőnket, majd a kezünkbe nyomott egy-egy étlapot.
• Hű... - nevetett fel Bree, és lapozgatni kezdte a kis füzetet.
• Itt aztán pörög az élet. -pislogtam párat, majd én is belelapoztam az étlapba, és inkább az italokat nézegettem. Francba, hogy vezetek, és nem ihatok semmi alkoholosat, hogy tompítsam az érzelmeimet legalább egy picikét.
• Nem csigáknak való, az biztos. - ingatta a fejét, én pedig csak elnevettem magam.
• Legalább feledteti a mindennapi gondokat. - mosolyogtam rá, majd ismét az étlapot nézegettem, ahol találtam egy egészen érdekesnek tűnő italt. Azt írja "eper és szőlő összekeverve fagyott joghurttal", ami a Monthy's Python névre hallgat. Mintha Londonban ittam volna ilyet... Azóta sem kóstoltam ennél finomabbat, valami hihetetlen volt. Kár, hogy rohannunk kellett, és nem ihattam meg az egészet...
• Na, választottál már? - vigyorgott rám szélesen, amiből leszűrtem, hogy ő már megtette.
• Igen, én iszom egy ilyen Monthy's Pythont. - mosolyogtam rá. - Te?
• Hm, jól hangzik - mosolygott rám egy bólintással, majd ismét az étlapra nézett - Az én voksom egy Key Westerre esett. - vigyorodott el, én pedig meglestem az étlapban, mi is az. Hasonló, mint az enyém, csak a szőlőt banánnal helyettesítik. 
• Az is biztosan finom. - mosolyogtam rá, majd mikor a pincér felbukkant mellettünk, rendeltünk. 
• Rendeztétek végül a szobatársaddal a dolgokat? - kérdése hirtelen, és élesen hatolt felém, a szemeim pedig a lányra villantak, aki szemmel láthatóan furcsállta a reakciómat. Lehunytam a szemeimet, hogy összeszedjem magam és felvettem egy mosolyt álarcként.
• Valami olyasmi. Hívhatjuk a probléma rendezésének is a dolgot. - láthatólag kíváncsivá tettem, mivel előre hajolva nézett rám várakozással teli szemekkel. Felsóhajtottam, semmi kedvem nem volt regéket zengeni a tegnapi eseményekről, bár kétség kívül ezért hívott ide Bree.
• Figyelek. - ezzel az egy szóval jelezte, hogy ha tetszik, ha nem, ő ki fogja húzni belőlem a dolgokat. 
• Rendben... - vettem egy nagy levegőt, majd belekezdtem a mondókámba.- Már régóta gondjaink voltak, amiket elég sajátos módon oldottunk meg. Naponta többször összeszólalkoztunk, és ez eléggé stresszes volt mindkettőnk számára. Bármire kértem, mindig kitalált valami marhaságot, amivel kibújhatott a felelősség alól, nekem pedig egyre jobban kezdett elegem lenni. Tegnap ezt szóvá tettem neki, erre hozzám vágott egy kisebb szobrot, én pedig kivágtam... Ezzel véget ért a mi kis... "tündérmesénk". - zártam le szimplán a sztorit, ő pedig lassan, de biztosan dolgozta fel a kis összefoglalómat.
• Mit értesz a "sajátos mód" alatt? - könyökölt az asztalra, közben a pincér letette elénk az italokat, amibe bele is kortyoltam, hogy húzzam az időt. Pontosan az az íz, amire számítottam. Az a régi, igazi, Londoni íz. Teljesen elmerültem az élményben, és a nosztalgiában, de Bree felébresztett. - Hé, mit szerelmeskedsz azzal az itallal? - nevetgélt-
• Á, csak nosztalgia. Pontosan ilyet ittam Londonban is. - mosolyogtam rá.
• Értem. Szóval mi van azzal a sajátos módszerrel? - folytatta a kérdezősködést, pedig reméltem, hogy nem firtatja a témát. Tényleg nincs semmi kedvem erről beszélni...
• Bree, nem válthatnánk témát? - kérleltem egy kínos mosollyal, ő pedig elhúzta a száját, majd kelletlenül adta be a derekát.
• Rendben. Ha nem akarod, én nem erőltetem. Nem akarom, hogy rám is úgy kiakadj, mint arra a szőke csajra. - kacsintott vigyorogva.
• Ja, Crystal? Azóta írtam neki egy szerelmes levelet és minden rendeződött. - mosolyodtam el.
• Akkor jó. Egyébként ezt leszámítva aranyosak voltatok. - erre nevetnem kellett.
• Most őszintén, ő mindenkivel aranyos! - mosolyogva emelte égnek a szemeit, majd jelentőségteljesen meredt rám barna szemeivel. - Nem vagyunk együtt, ha erre célzol. - ráztam meg a fejem kerek szemekkel.
• Akkor maga szabad préda, Mr. Lambert. - vigyorgott. De nem neked, kislány.
• Ja, valami olyasmi. - hagytam rá végül egy halvány mosoly kíséretében.

Igazából nem igazán tudtam mire vélni ezt a megjegyzést, csak remélni tudtam, hogy nem próbálkozik majd... ha az eddigi nem számítana annak. Szívesen élnék még az igaziból hónapok óta régen véget ért tündérmesém világában, mint egy alvajáró, anélkül, hogy ebben bármilyen bonyodalom megzavarna.

7. Hattyú

Másnap reggel valami hideg, kemény helyen ébredtem. Fájt mindenem, a nyakam és a hátam elaludtam, ráadásul a combom alatt valami éles tárgy volt, ami valószínűleg egész éjjel bökött. Lassan feltoltam magam ülésbe, és felemeltem a combom, hogy kiszedjem alóla a szúró tárgyat, ami mint kiderült, a kulcsom volt, én pedig az előszobában ültem a földön. Lassan ugrottak be az előző nap képei, és mikor ahhoz a részhez értem, hogy Robot kidobtam, inkább hagytam az egészet, és egy nyögés kíséretében tápászkodtam fel. Elindultam a konyhába, kiöntöttem a tegnapi kávémat, és egy újat csináltam, közben a napi teendőimen gondolkodtam: felhívni Breet, kimosni a felsőt, utánanézni az American Idolnak...
A kávégépem elég lassú szerkezet így kicsit pakolásztam az asztalon, mikor megpillantottam egy kis tárgyat a földön. Összeráncolt szemöldökkel léptem közelebb, és leguggolva fogtam a kezembe az apró szobrocskát, és az emlékek úgy rohantak le, mint egy erős hadsereg a gyenge ellenfelét, s küldtek azonnal padlóra. A kis fából készült hattyú olyan képeket idézett fel bennem, mely újabb sebeket szaggatott megtört szívembe. Rengeteg szép pillanatot, és jelentést hordozott magában. Robert adta nekem az első évfordulónk alkalmából, mikor még kapcsolatunk fénykorát élte. Sokkal több volt ez számunkra, mint egy egyszerű hattyú. Emléke volt ez az első randevúnknak, életem egyik legcsodásabb napjának, mikor a tóparton sétálva etettük a hattyúkat, valamint visszaidézte bennem az első csókunkat is, mely a Fekete Hattyú nevű mesés étteremben történt. A pincér felvette a rendelésünket, majd ahogy távolodtak léptei, Robert finoman a combomra simított, én pedig rámosolyogtam. A szemeiben különös fény csillogott, lassan az arcomra cirógatott, a szemeimbe nézve hajolt lassan közelebb, és... Állj, nem érdekel! Nem akarok rá emlékezni! A markomba szorítottam a tárgyat, majd idegesen vágtam a kukába. Nem kell többé, nincs rá szükségem. Csak a szívemet szaggatná apró darabokra. Két kezemet sajgó fejemre szorítottam, mintha ezzel elmulaszthatnám a fájdalmat, de beletörődve kellett konstatálnom, hogy ez így nem fog menni, ráadásul a tapasztalatok szerint az Aszpirin sem partner ebben a témában. A kávégép egy kattanással adta tudtomra, hogy a barna csodalötty végre teljes valójában, fogyasztható állapotban pihen a poharamban, így fel is kaptam, hogy lassan kortyolgatva várjam a hatását. Az egyik kezemben a koffeinbombám, míg a másikkal az asztalon doboltam az ujjaimmal, próbálva elterelni a gondolataimat vidámabb tájakra a kihalt, sötét, halott kapcsolatom csatateréről. Gyerünk, Adam, gondolj mondjuk... Eddig sikerült eljutnom a fantasztikus tervem megvalósításában, többre nem igazán futotta. Mire gondolhattam volna? Életem minden egyes porcikájához valamilyen módon kapcsolódik ez a borzalom, és én nem tudok előle elfutni, nincsen menedékem. Mit hisztizel? Hisz ezt akartad, nem? Szólalt meg bennem egy kis hang. De, igen, ezt akartam. Vége a szenvedésnek, a folyamatos stressznek, viszont teljesen egyedül maradtam.Van ennek így értelme? Sokszor úgy érzem, bármit tehetek, sosem lesz jó, sosem érem el a célom, mindig lesz az életemben egy olyan elem, egy erő, ami folyton a mélybe ránt, és sírásra késztet. Csak azt nem tudom, miért. Nagyot szusszanva tettem a mosogatóba a bögrém, majd felvonszoltam magam a lépcsőn egyenesen a hálóba azzal a céllal, hogy átöltözzek, de belépve az ajtón hirtelen leblokkolt z agyam, egyszerűen lefagytam. A szoba üres volt. Robert cuccai töltötték meg a kopár falakat élettel, de most mindez hiányzott, és én szinte a senki földjén éreztem magam. Mintha nem lenne többé otthonom ez a hely...

A nagy franciaágyra ülve simítottam végig a finom bársonypaplanon, majd hanyatt feküdtem rajta, és a plafont bámulva próbáltam minden gondolatot kizárni a fejemből. A napi teendők sem érdekeltek túlzottan, legszívesebben aludtam volna egy jó nagyot, és ismét abba a varázslatos álomba menekültem volna, amely még Breenél talált rám. Viszont a kis hang a fejemben, amely folyton hol megrótt, hol latolgatta a lehetőségeimet, hogyan, mibe menekülhetnék, hol noszogatott, hogy végezhetném a dolgomat nem hagyott egy perc nyugtot sem. Talán engednem kéne neki…
Lassan tápászkodtam fel, és magam mögött hagyva az üres szobát ismét lesétáltam a konyhába, a táskámból kiszedtem a pólót, és percek alatt bedugtam a mosógépbe pár hanyagul, spontán összeválogatott gönccel együtt. Beindítottam a mosást, és pár percig némán bámultam a dobban forgó, hánykódó ruhákat, majd megrázva a fejemet indultam a nappali felé, közben teljesen kiment a fejemből, miket kellene ma tennem. Biztosan kiráztam ezt is a fejemből Rob fojtogató emléke helyett. Legközelebb felírok mindent a homlokomra...

• Szia Adam! - hallottam az üzenetrögzítőmet megszólalni. - Bree vagyok. Próbáltalak hívni, de nem veszed fel, így üzenetet hagyok. - Tessék? Ne, várj már! Oda siettem a telefonhoz és felkaptam a telefont.
• Szia, Bree, itt vagyok! - szóltam bele totál rekedt hangon. Reggel óta most szólaltam meg először, ami meg is hallatszott. Pedig már majdnem dél volt...
• Hű, Adam, minden oké? Elég durva a hangod... - kezdett aggodalmaskodni, én pedig egyet krákogtam, hogy ne legyen olyan borzalmas a hangom.
• Persze, minden rendben, nyugi! - Aha, minden rohadtul rendben van. Ennél nagyobb káosz nem is lehetne a lelkemben. De elhatároztam, hogy magamban tartom, és egyszerűen elnyomom, megpróbálom megszüntetni, megfojtani a gyötrődést. Ezúttal tényleg nem engedem, hogy ő győzzön.
• Hát jó. Akkor mikor és hol legyen a mai "randi"? - hallatszott a hangján, hogy vigyorog, és izgatott a találka miatt, én pedig halkan felnevettem.
• Kettőre ott vagyok érted, a helyszínt te találd ki, jó? - éljen a munkamegosztás. Egyébként sem jut eszembe egy jó hely sem.
• Rendben, akkor majd kettőkor közlöm veled. Meghagyom a meglepetés erejét. Ehhez képzelj egy kacsintást. - nevetett fel, mire én is elnevettem magam ismét.
• Oké. Most le kell tennem, van egy kis dolgom itthon. Pár óra múlva találkozunk. Szia.
• Szia, Adam, el ne késs nekem! - nevetgélt, majd letette.

Halkan szusszanva vetődtem le a kanapéra, míg tartott a mosás. Az ölembe vettem a laptopomat, és bepötyögtem a keresőbe az "American Idol" szavakat. Rögtön az első találatra kattintottam, hogy elolvassak róla minden infót. Amikor az előző szériák mentek a TV-ben, néztem őket, de sosem gondoltam bele jobban, hogyan is zajlik például a jelentkezés, illetve a háttérmunkálatok. Iszonyatosan vonz a hírnév, a siker, a színházi munka már nem elég nekem. Ebből csak a számlákat fizetem, mellette nem nagyon futja például egy szép, drága öltönyre. Viszont ha sikerül elérnem az álmom, és csak itt, az Államokban elismert előadóvá válhatok, talán az lehetne a boldogság kulcsa.
Nézzük csak. San Franciscoban is lehet jelentkezni, ami nincs messze. Ott kell kitölteni egy adatlapot, és kapok egy sorszámot. Onnan pedig sima liba. Illetve magán az oldalon is ehet jelentkezni. Még meggondolom, megteszem-e.Az órámra pillantottam, majd unottan battyogtam le a mosókonyhába, hogy kivegyem a mosógépből a tiszta ruhákat, kiteregessek, majd várjam, hogy megszáradjanak. Addig leülhetek megnézni egy filmet, vagy valamit, ami jobban szórakoztat, mint a plafon bámulása, és eltereli a figyelmem a múltról. Mert a tegnap már elmúlt, már történelem, s magával vitte Robert Carvert is.

6. Rég elvesztett csata

Reggel a nap finoman, gyengéden ébresztgetett, óvatosan simogatta az arcomat, én pedig lassan nyitogattam a szemeimet, és körbenéztem az ismerős szobában. Mellettem feküdt a párom, Robert, éppen az igazak álmát aludta. Békés arca mindig eszembe juttatta a régi énjét, azt a kedves, szerető srácot, akibe beleszerettem annak idején. Keserédesen mosolyodtam el, majd lassan ültem fel egy apró sóhaj kíséretében. Felkeltem, furcsa volt, hogy nem voltam másnapos, és valami idegen, de mégis ismerős boldogság melengetett belülről. Egy nagyot nyújtózva keltem fel, majd lebattyogtam a lépcsőn, és a nappalin keresztül a konyha felé vetten az irányt, hogy készítsek magamnak egy finom kávét. Ahogy az utolsó lépcsőfokot is elhagytam, kissé bizarr látvány fogadott. A nappali közepén a vajszínű bőrkanapé helyett a régi, kékes bársonybútor terjeszkedett. Rob visszacserélte volna? Sosem tetszett neki igazán. De mi lett az újjal? A gyomrom görcsbe rándult, tudtam, hogy valami nem stimmel... Megráztam a fejem, mintha ezzel kirázhatnám azt a rengeteg kérdést, ami bennem volt, és a konyhába mentem, és levettem a polcról a bögrémet. Becsúsztattam a kávégépbe a patront, majd megnyomtam rajta egy gombot, mire az egy hangos búgással tudatta velem, hogy készül a barna, folyékony csoda.
Hirtelen két kéz csúszott az oldalamról egészen a mellkasomig, mire megállt bennem az ütő, és ledermedtem. Úgy éreztem, most töri ki a nyakam, vagy üvölt a fülembe, de ehelyett finoman csókolt a nyakamba, amitől megborzongtam. Kezdtem egyre kevésbé érteni a dolgokat.

• Jó reggelt, szerelmem. - súgta finoman a fülembe, én pedig elmosolyodtam, a szemeim kezdtek könnybe lábadni.
• Jó reggelt. - súgtam neki vissza, és a karjaira simítottam. Olyan régen szólított már a szerelmének, és ez rettenetesen hiányzott. Talán tényleg megváltozott, és a régiek lehetünk ismét? Jó lenne, ha nem kellene egy ilyen száraz, viharos kapcsolatban élnem... - Mondd, hogy aludtál?
• Mélyen, mint a bunda. De biztosra veszem, hogy veled álmodtam. - nyomott játékosan egy puszit az arcomra. - Hát az én Drágám? - Itt az ember, akit imádok. Akibe halálosan beleszerettem. Letöröltem egy könnycseppet az arcomról, majd felé fordulva mosolyogtam rá.
• Én is... én is remekül, köszönöm. - bólogattam, a kávégép jelzésével sem törődtem. Hűljön csak ki az a rohadt kávé, ezek túl értékes percek ahhoz, hogy arra a löttyre pazaroljam. Létezik mikró. Rob az arcomra tette a kezeit aggódva.
• Édesem, mi a baj? - finoman a hajamba simított, érintése gyengéd és szeretetteljes volt, én pedig beharaptam az ajkam.
• Istenem, annyira hiányoztál! -szorosan magamhoz öleltem, ő pedig visszaölelt, felkapott és megpördült velem.
• Ugyan, Kincsem, hiszen csak aludtunk! - Jó, akkor már hivatalos az információ: Nem értem!
• Nem, mi... több, mint egy napig külön voltunk, és... - itt a mutatóujját tette a számra mosolyogva, és pisszegett.
• Csak álmodtad... Az egész egy rossz álom volt, jó? - mosolygott rám, én pedig hihetetlenül megkönnyebbültem, mázsás súly esett le a vállamról, és a lelkemről, hiszen az egész egy rohadt álom volt! 

Nem más, csak egy álom! Szorosan magamhoz öleltem, és forrón csókoltam meg, mintha ezer év után most látnám először, ő pedig kuncogva viszonozta csókomat. Felemelő, és isteni érzés volt, nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ilyen boldog.

• Adam... - hallatszott a semmiből egy idegen hang, Rob pedig a vállamat fogdosta üveges tekintettel, és finoman rázott. - Adam...? - mondta azon az idegen hangom, valami rettenetesen ijesztő volt. Mi az isten van vele!?

Ahogy ezt folytatta, egyre zaklatott állapotba kerültem, egyre jobban megijedtem, majd hirtelen minden elsötétült, és vízszintes helyzetben találtam magam egy idegen helyen. Lassan nyitogattam a szemeimet, fogalmam sincs mi volt, a hang pedig nem akart szűnni. Nevetett.

• Majdnem dél van, álomszuszék! - nevetett fel a barna hajú lány, majd az arcomra puszilt. - Jó reggelt-mosolygott rám, én pedig ásítottam egyet.
• Jó reggelt. - motyogtam Breenek, ő pedig levette az éjjeliszekrényről a tálcát.
• Hoztam neked reggelit. Omlett, és pirítós, nem tudom, melyiket szereted jobban. - szélesen mosolyogva simított a hajamba, nekem pedig rá kellett jönnöm a kegyetlen, fájó igazságra: az egészet csak álmodtam. Azt hiszem, ez le is rí az arcomról...
•  Köszönöm. - erőltettem egy mosolyt, majd felkaptam egy pirítóst.
• Minden rendben? - dőlt nekem, én pedig az ő kezébe is nyomtam egy szeletet, igyekeztem felvenni a "Derűs Adam" énemet.
• Persze. Egyél velem. - mosolyogtam rá, ő pedig beleharapott a kajába, és nem kérdezősködött tovább a hogylétemről.
• Mikor indulsz? - nézett fel rám nagy szemekkel, kíváncsian, én pedig elgondolkoztam. Mikor is kéne mennem...? 
• Fogalmam sincs... Még a délelőtt folyamán valamikor. Ha kések, leveszi a fejem. - megforgattam a szemeim. Rögeszméje, hogy neki mindig tudnia kell, hol vagyok...
• Miért? Ki ő neked? - nevette el magát, de én ezen akkorát nem nevettem...
• Nem sokára már senki. - böktem ki az elhatározásomat, amit éppen ebben a szent pillanatban hoztam meg, ő pedig a vállamra simított.
• Ennyiszer veszekedtek?
• Szinte minden nap ordítunk egymással, aminek vagy ivászat, vagy békülős... - Adam, kuss! 
• Békülős mi? Nem srác a lakótársad? - nevet. Fantasztikus, szóval meg sem fordult a fejében...
• De... de igen, az. - bólintottam egy aprót. Vagy kitalálja magától, vagy nem. Igazából nem is bánnám, ha rájönne. Tudná ki vagyok anélkül, hogy elmondtam volna kerek perec.
• Jó, ezt egyre kevésbé értem. - A... rohadt... életbe... Komolyan nekem kell elmagyaráznom? Kizárt...
• Végül is nem fontos... A lényeg, hogy bosszantó, és zavaró a viselkedése...  -megráztam a fejem, és lassan be is fejeztük a reggelit.
• Na leviszem a tálcát. - felkelt, lehajolt a tálcáért és az arcomra puszilt mosolyogva, majd elindult.
• Köszönöm a reggelit. - mosolyogtam vissza, majd hozzátettem. - Nem sokára megyek utánad.

Levettem a pólót, összehajtogattam, és a táskámba tettem, hogy majd otthon kimossam és visszaadjam, majd felvettem a tegnapi ruháimat, mivel más nem volt rajtam. Ismét megmostam az ujjammal a fogsoromat, rendbe hoztam a hajam, majd elindultam lefelé a lécsőn. Ismét körbenéztem az otthonos kis lakásban, majd a nappaliba sétáltam, ahol Bree éppen a kanapén ülve nézte a televíziót, én pedig mögé állva kezdtem játszadozni az egyik barna tincsével, ő pedig hátra nézve mosolygott rám.

• Bree, szeretném még egyszer megköszönni, hogy kisegítettél. - elengedtem a haját, és a kanapéra támaszkodtam.
• Ugyan, nincs mit! Te is olyan kedves vagy velem, miért ne segítenék? - tovább mosolygott rám.
• Köszönöm. Figyelj, a pólót hazaviszem, és kimosom. Van kedved holnap találkozni? Akkor vissza is tudom adni. 
• Persze, szívesen! - vágta rá lelkesen, a kanapén megfordulva. - És a pólót nyugodtan hagyd itt, nem kell kimosni.
• De én szeretném. - igyekeztem elővenni a bociszemeimet, hogy meggyőzzem, azt a pólót kötelező kimosnom, ha már benne aludtam, és ahogy látom, sikerrel járt a merényletem, mert megadta a derekát.
• De aztán egy folt se legyen rajta! - mozgatta ide-oda a mutatóujját az orrom előtt, majd elnevette magát.
• Értettem, főnökasszony. - mosolyodtam el. - Akkor én el is indulok, jó? Majd hívlak. - bólintott, és felpattant a kanapéról.
• Rendben, kikísérlek. - jóformán ő húzott el az ajtóig, majd magához ölelt, én pedig nevetve fontam köré a karjaimat. - Na vigyázz magadra, Pacsirtám. - mosolygott rám, én pedig biccentettem, és kiléptem az ajtón, ami csukódott is utánam. 

Szembetaláltam magam a hosszú úttal, amit most meg kell tennem. Előttem elszaladt pár gyerek, talán kergetőztek, eszembe juttatva az én gyermekkoromat, amikor még talán alsó tagozatos lehettem. Akkor sem voltam az a népszerű srác, de volt pár barátom, akikkel mindig jókat lehetett játszani. Most pedig olyan idegennek tűnik az ő boldogságuk. Az ég kék volt, egy felhő sem takarta, a Nap pedig szikrázóan ragyogott, mintha ő is rajtam nevetne. Gúnyolna, az orrom alá dörgölné a teljesen tönkretett életemet, hiszen mi vagyok én? Egy meleg zsidó egy borzalmas párkapcsolatban. Most őszintén, lehetne ennél szebben összerakni valamit? Mintha valami béna tragikomédia lenne az életem, egyszerűen nevetséges.
Lassan lépdeltem az utcán, egyre közelebb a csatához, amit meg kell vívnom, s ha sikerül, talán megnyerek vele egy háborút, ezzel véget vetve a rémálomnak. Bár az életem így sem fog soha helyreállni. Sőt, talán rosszabb is lesz, mint eddig. Fogalmam nincs, mit tehetnék, csak megyek az orrom után, mint a homályökör, és valamit kihozok a dologból. Elvégre nem vegetálhatok örökké ebben a gyötrelmes "párkapcsolatban".
Az ajtó elé érve megálltam. Nem voltam képes benyitni, és emelt fővel besétálni, mintha mi sem történt volna, mert ő úgysem fogja hagyni. Végül nagy levegőt véve nyomtam le a kilincset, beléptem, és behúztam magam után az ajtót, letettem az előszobában a táskámat, majd a konyhába indultam, ahol Roberttel találtam szembe magam, árgus szemei perzselték a bőrömet.

• Hol voltál? - szegezte nekem rögtön a kérdést, mintha az apám lenne, aki hajnalban rajtakap, hogy besurranok a házba hullarészegen. 
• Neked is szép jó reggelt kívánok. - néztem rá összeszűkült szemekkel. Zavar, hogy ilyenkor az udvariasság szikrája sincsen meg benne.
• Hol az anyádban voltál, nyögd már ki! - emelte meg a hangját, én pedig megforgattam a szemeimet.
• Egy barátomnál. - mondtam az egyszerű választ, majd töltöttem magamnak egy bögre kávét. Az nem számít, hogy ma már ittam egyet. Kell az itthoni íz.
• Egy barátodnál... - ismételte utánam, majd bólogatott. - Aha, és melyiknél? 
• Lényegtelen, úgy sem ismered. - próbáltam leszerelni, de ezzel csak jobban felhúztam azt a csirke agyát.
• Ó, és miért is nem ismerem én azt a bizonyos barátodat, akivel az éjszakát töltötted? - kérdezősködj még, kérlek, tudod, rengeteg kedvem van ám a hülyeségeidhez.
• Miért is kell, hogy minden barátomat ismerd? - fordultam szembe vele letéve a bögrémet, és keményen néztem a szemeibe.
• Mert velem élsz egy párkapcsolatban, és tudni akarok minden egyes kibaszott mozdulatodról. - hangzott a határozott válasz, és ezzel csak még inkább kezdett kiakasztani.
• Miért, talán nem bízol bennem, Robert? Nem értem mi bajod. - fontam össze a karjaimat a pultnak dőlve, miközben ő éppen Robbanni készült.
• Tudni akarom, kivel hálsz éjjel! - mondta még hangosabban, és kezdett egyre idegesebb lenni.
• Ember, neked lassan a rögeszméddé válik, hogy csallak, vagy mi a jó ég van már!? Csak a színházba járok el miattad! Nem mozdulok ki szinte sehová, csak ha a saját szemeddel látod, hogy Crystal jön értem! Mi a francért nem bízol bennem!? - kezdtem én is megemelni a hangom széttárva a karjaimat.
• Lambert, engem nem versz át. Mi másért mentél volna el máshoz aludni? - tette fel a kérdést remélve, hogy ezzel megfog, és színt vallok neki az el sem követett bűnömről, hogy ő majd jól kioktasson majd kidobjon a házamból. na persze.
• Mert rohadtul nem volt kedvem abban a házban tölteni az éjszakát, ahol feszengenem kell, mert megint össze találtunk veszni, érted? - talán kicsit túl hangosan ordítottam vele, amivel egyre jobban felhúztam. 

Repkedtek az érvek, majd válasz helyett valami kemény csattant a szemem felett, az éles fájdalomtól pedig összegörnyedtem, a tenyeremet pedig rátapasztottam az égő, sajgó részre. Néma csend telepedett a helyiségre, a lélegzetvételt is hallani lehetett, én pedig nem mozdultam. Nem bírtam ránézni, úgy éreztem, ha felkelek, azonnal darabjaimra hullok szét. Forró könnyek csordultak ki a szemeimből a fájdalom hatására, nem tudom, de nem is érdekel, mit vágott a fejemhez...

• Adam... - kezdte Robert hosszú percek múltán. - Adam, ne haragudj, én nem... - folytatta volna, de én közbevágtam.
• Tűnk innen... - kezdtem morogva, majd ráüvöltöttem. - Húzz innen a francba, nem érted!? Takarodj! - szedtem össze minden erőmet, és szikrázó szemekkel néztem rá fújtatva. Ha a tekintettel gyilkolni lehetne, Rob valószínűleg porrá égett volna egy pillanat alatt.
• Próbálj megnyugodni.. - kezdte volna ismét, de látta rajtam, hogy reménytelen, így lassan kihátrált a konyhából, én pedig letöröltem a szemöldökömről a vért, lefertőtlenítettem a sebet, és a felrepedt bőrömre ragasztottam egy sebtapaszt.

 Leültem a konyhaasztalhoz, és a tenyerembe temettem az arcom. Hogyan jutottunk idáig? Azt kívántam, bár ismét elaludhatnék, és a régi Robertet láthatnám viszont az álmomban. Hova tűnt? Mi lett vele? Mert hogy én nem abba az emberbe szerettem bele, aki az imént sétált ki, az biztos. Vissza akarom kapni, holott biztosra tudom, hogy őt már soha nem kapom vissza, viszont nekem ez az elrontott verzió nem kell. Képtelen vagyok együtt élni vele...
Talán negyed óra telhetett el, és ő ismét feltűnt a konyhaajtóban, rá pillantottam, majd vissza az asztalra. Lassan sétált mellém, és a vállamra tette az egyik kezét.

• Nagyon fáj? - kérdezte bűnbánó hangon, én pedig leráztam a kezét. Egyszerűen képtelen voltam elviselni az érintését.
• Ne érj hozzám. - mormogtam, ő pedig kihúzta a velem szemben lévő széket, és leült velem szemben.
• Adam. - nézett a szemeimbe, próbálta elkapni a tekintetemet, de én folyton csak az asztalt bámultam. - Szeretném, ha megbeszélnénk.
• Nincs miről beszélnünk. - vágtam rá határozottan, mire ő ismét nekikészült, hogy folytassa, de én kiraktam magam elé a kezeimet, hogy ezzel elhallgattassam. - Állj. Ne fáradj, majd én beszélek. - hangsúlyoztam az "én" szót. - Nincs mit megbeszélnünk, nem hozunk helyre semmit. Én nem vagyok hajlandó többé egy légtérben lenni veled, egy kapcsolatban, és egy házban lenni veled. Te már rég nem az az ember vagy, akibe én beleszerettem, szóval nincs más hátra, mint hogy összepakolj, és eltűnj a házamból. - néztem a szemeibe határozottan, közöltem vele a tényeket.
• Várj egy kicsit. - rázta meg a fejét. - A te házadból? - felvonta az egyik szemöldökét, látszólag nem értette, mi a helyzet.
• Én vagyok az egyetlen, aki dolgozik, én fizetem a lakbért, és én veszek a kaját, szóval igen, az én házam, ahonnan te egy órán belül szépen eltűnsz. - összeszűkült szemekkel magyaráztam neki el a tényeket.
• Ácsi, nem állíthatsz kész tények elé. - kelt fel az asztaltól, én pedig követtem a példáját.
• Ó, dehogynem! Épp az előbb tettem meg, nem hallottad? Húzz fel a szobába, odaadom neked a bőröndömet, hogy miután nagyon szépen megköszönöd, összepakold minden cuccod, és eltűnj az életemből. - láttam rajta, hogy hergelem ezzel, de nem érdekelt. - vagy folytathatod, és hozzám vághatsz még valamit, előbb-utóbb csak sikerül megnyomorítanod, vagy eltenned láb alól, nem igaz? - dacoltam vele, nem érdekeltek az érzései, ahogy őt sem érdekelték az enyémek. Megérdemli.
• Adam, kérlek.. - látta, milyen komolyan gondolom, ezért visszafogta magát. - Rendbe tudjuk hozni, ezúttal tényleg.
• Igen, tudom, most éppen azt próbálom. - bólintottam egyet. - De ha ebben a pillanatban nem indulsz el az emeletre, hogy összepakold a dolgaidat, és elkotródj innen, akkor esküszöm, rád hívom a rendőrséget, és feljelentelek. Rajtam van a bizonyíték. Ha nem akarod a következő éveidet testi sértés miatt a börtönben tölteni, ahol az összes fegyenctársad napi rendszerességgel megy végig rajtad, akkor megfogod magad és eltűnsz az életemből örökre! - az utolsó szavakat szinte ordítottam az arcába.
• Biztosan ezt akarod? - kérdezte óvatosan, én pedig az idegtől remegő kézzel mutattam az emelet felé.
• Indulj... - sziszegtem, ő pedig lassan el is indult az emelet felé.

 Dühösen, tombolva pakolt, lehallatszott minden. Elhordott engem mindennek, minden családtagomat porig szidta, de én ezen már nem tudtam felhúzni magam. Belefáradtam ebbe az egészbe. Hallottam, ahogy percek múlva vonszolja le a bőröndöt a lépcsőn, így kisétáltam az előszobába, és kinyitottam a bejárati ajtót. Végre eltűnik az életemből, és én megnyugodhatok. Dühös tekintettel meredt rám, kisétált az ajtón, majd mielőtt becsukhattam volna megfogta az, és elém lépett.

• Azt akarom, hogy erre mindig emlékezz. - lehelte az arcomba, majd az arcomat keményen megragadva, durván csókolt meg. Döbbenten álltam pár másodpercig, majd hirtelen izomból toltam el.
• Tűnj innen, takarodj most azonnal te rohadék! - ordítottam rá, a szememben lángolt a düh, csak mint az övében, de ő egy gúnyos mosollyal takarta el.
• Nem tagadhatod le, hogy élvezted. Te ribanc. - súgta az utolsó mondatot.
• Gyűlöllek. - morogtam hangosan az arcába, majd minden erőmet összeszedve csaptam be előtte az ajtót, majd gyorsan elfordítottam a kulcsot a zárban. Rá kellett jönnöm, hogy nem fogok semmilyen csatát megnyerni. A csatát régen elvesztettem már, ahogy a háborút is. A homlokomat az ajtónak döntve hagytam, hogy ismét elárasszák a sós cseppek az arcomat, megengedtem magamnak, hogy kiboruljak, szétessek, az ajtó mentél lecsúszva öleljem magam, ha már nincsen mellettem senki, aki szeretne, és ezt megtenné. Már oly' régóta elvesztettem azt, aki megtette volna...